Lehel tegnap megkapta a meningococcus elleni oltást, amitől én eléggé féltem. Este aztán jött is a nyűgösségi hullám, sírás, nyöszörgés, láz. A lázcsillapítótól viszonylag hamar lement a láza és utána evett, ivott is rendesen, de azért az éjjel sokszor nyöszörgött és sírva ébredt, úgyhogy felváltva ugráltunk ki az ágyból hozzá. De legalább ezen is túl vagyunk már. A héten voltunk vele a konduktornál is, aki elképedt. Most a diagnózis már nem feszesség, hanem a túl gyors mozgásfejlődés. Mutatott feladatokat itthonra, amivel lassíthatjuk kicsit a gyereket, de mire megmutatta volna, hogy mire gondol, a gyerek magától megcsinálta, mint egy kis cirkuszi akrobata. Mindeközben persze cinkosan vigyorgott ránk és a konduktorra is. Hazafelé vettünk neki egy nagy, pihe-puha dzsungeles szőnyeget, hogy legyen elég tere játszani és ahol nyugodtan forgolódhat, kúszhat, mászhat...de ma már beláttam, hogy a kétszer ekkora szőnyeg is kicsi lett volna neki, mert pillanatok alatt elközlekedik a konyha irányába. Nem baj persze, a szőnyeg nagyon szép és neki is tetszik, én amúgy is szeretem a szőnyegeket, nekem otthonosságot, melegséget kölcsönöz.
Múlt héten voltunk Makón, ami szerintem az idei nyár legjobb nyaralása volt. Nem indult zökkenőmentesen, mert az induláson megint nagyon összevesztünk (érthetetlen), úgyhogy én megint úgy érkeztem meg, hogy ez volt az utolsó, hogy nyaralni indultam családostól (haha). Innen aztán folytatódott, hogy megint nem ettünk egész nap, mert majd útközben, majd ott, majd veszünk valamit a parton, majd elugrunk a boltba...amiből az lett, hogy először nem álltunk meg enni, mert még nem voltunk éhesek, utána megálltunk volna, de ordított a gyerek, akkor inkább siettünk a házhoz (már nem voltunk messze), utána ettünk volna a parton, de nem volt kaja (mondta a diáklány, hogy rántott sajtot tud nekünk sütni, de köret nélkül), utána meg vettünk kaját elkészíteni, de nem működött a házban a tűzhely...végül Gábor megmentette a napot, mert én leültem a teraszon azzal az elhatározással, hogy ki se csomagolok, mire ő negyed óra múlva felszolgált egy tányér kaját, jókedvűen, kedvesen és akkor én is elhatároztam, hogy átkapcsolok fejben, muszáj, mert jól AKAROM érezni magam. És onnantól tényleg jó volt a négy nap, sokat csavarogtunk, jókat ettünk, bográcsoztunk, Lehel hatalmasakat aludt (és akkor ugye mi is), egyik nap egész végig esett az eső és bent voltunk a házikóban, feküdtünk a nagyon kényelmes, hatalmas ágyban, köztünk a baba és akkor azt éreztem megint, hogy nagyon boldog vagyok. Elmentünk a Hagymatikumba, ami nekünk nagyon tetszett, Lehel pedig a fürdő sztárja volt, de komolyan, nem volt olyan, aki ne állt volna meg megnézni őt. Lehel pedig csak pancsolt, pancsolt, mi hamarabb elfáradtunk, mint ő, de aztán ahogy kijöttünk, szinte már a kezünkben elaludt és másnap reggelig egy ébredést leszámítva, amikor evett, fel sem kelt (késő délután voltunk a fürdőben). Megnéztük a lombkorona sétányt is, szép volt, bár nem tudom miért, de én sokkal nagyobbra számítottam. Kifelé menet a lépcső helyett egy óriáscsúszdán is le lehetett csúszni, és végül én csúsztam, mert Gábor végig azzal húzott, hogy úgysem merek. Jót morogtam az orrom alatt, hogy fájós derékkal nekem kell lecsúsznom, hogy bizonyítsak neki, de végül miután lecsúsztam, megszűnt a derékfájásom. Makó amúgy nagyon takaros kis városka, én kisebbre emlékeztem, mert egyszer régen már voltam ott, mivel az egyik nagymamám idevalósi volt. Azon csodálkoztunk, hogy a biciklik egymás mellé voltak döntve a lakóházak, panelházak falaihoz, de egyiken se volt se lakat, se semmi...és mindenki annyira lassú és nyugodt volt, hogy csak na. Ja, meg kedves is, a járókelők, a gyógyszertáros néni (Gábor bement nikotin sprayt venni magának, mire mondta neki a néni, hogy inkább jöjjön vissza másnap, mert akciós lesz), a pincér pedig nem fogadta el a borravalót az étteremben (és közben nagyon-nagyon kedves volt velünk végig). Azon a napon, amikor jöttünk hazafelé, elmentünk még megnézni Magyarcsanádot, mert a másik nagymamám pedig odavalósi. Megnéztük a Fő utcát, kiszálltunk kicsit sétálni, fotózni, de semmi ötletem nem volt, hogy hova-merre kéne mennem, mivel ezenkívül, hogy idevalósi volt mamám, semmi más dolgot nem tudok se róla, se a faluról. Az viszont nagyon szívmelengető látvány volt, hogy a faluban több gólyafészek is volt, és mindegyikből egy-egy gólyapár kandikált ki. Mikor ezt észrevettem, Gábor azt mondta, hogy olyan boldogság ült ki az arcomra, mint egy gyerekére. Hát, olyan boldogságot is éreztem! Útban hazafelé Szegeden is megálltunk ebédelni meg inni egy kávét. Bár nem annyira ismerem ezt a várost, mert mindig csak a dóm körül sétálgatunk egy órát, amikor erre járunk, valamiért mégis olyan jó érzés nekem ott lenni. Valahogy egy kicsit a régmúlt időkre emlékeztet, olyan hangulatom lesz, mintha egy régi magyar filmet néznék. Egyszer szeretnék majd több napot eltölteni ott.
Élesváltásban a nyugis családi nyaralás után másnap berobbant hozzánk mindenki. Gábor a lakásba ment, én itthon maradtam a picivel, gondoltam végre bújcizunk itthon kettesben, max elmegyünk a boltba, meg főzök, de ennyi. Áhhh. Délelőtt egy ismerős bedobta a nyolcéves kisfiát, mert dolga volt és nem tudta hová tenni addig. Ellébecoltunk a kisfiúval, majd jött érte az anyja, de még azért dumáltunk egy csomót. Épp elmentek, amikor megjött Gábor húga a gyerekekkel, akik most valahogy egész rossz hangulatban voltak, semmi nem volt jó, éhesek voltak, de bármit kínáltam, semmi nem tetszett. Végül a csokit nagy kínnal elfogadták. Utána elmentek a Noéba kutyázni, addig én gyorsan elmentem a babával a boltba, de egyszerre értünk haza és utána órákig ment a rinya, hogy a Noéban persze kinéztek egy kölyökkutyát és hadd hozzák el. De nem magukhoz, hanem hozzánk ide. Mondtam, hogy ezt ne velem beszéljék meg, hanem Gáborral, meg a mamával (mert én még hajlottam is volna rá). Az ötletet persze mindketten rögtön elutasították, úgyhogy onnantól a két gyerek sírt. Aztán gyorsan megfőztem, ettünk, kettőt pislogtunk és már itt is volt tesóm, mert este mentünk bulizni. Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, hogy miért vettem én meg előre a jegyeket és minek ígérgetek felelőtlenül? De már mindegy volt, a péntek éjjeli NECC partyra volt három jegyünk, úgyhogy amikor Lehel este elaludt, akkor a felnőtt részleg nekiállt kicsit alapozni. Hamar jó lett a hangulat és este 9-kor úgy indultunk útnak, hogy egy szuper este áll előttünk. De mire odaértünk a helyszínre, szinte ki is józanodtunk, mert annyira messze van ez a Budapest Park, hogy őrület! Aztán csalódás volt, hogy a necc party csak éjfélkor kezdődött, nem pedig 10-kor. 10-től ugyanis egy Dj. Elf nevű lemezlovas volt műsoron, ami abszolút lehozott minket az életről. Értem én, hogy ez Dj. Elf stílusa, de miért egy necc party elé kell berakni egy olyan dj-t, aki klubzenét játszik? Hogy jön össze a két stílus?? Kivártunk azért, még táncoltunk is, bár tényleg elvette a kedvünket. Éjfélkor aztán elkezdődött a necc party, ami szintén csalódás volt, ugyanis köze alig volt a '90-es évekhez. Egy óráig azért kihúztuk, reménykedtünk, hogy beindul, de nem, pedig vettünk még gintonicot meg malibut, de kár volt ennyit inni egy ilyen rossz buli miatt. Úgy jöttünk el aztán fél 2 körül, hogy basszus öregek is vagyunk, de miért hittük, hogy a necc party-n lesznek kb. velünk egyidősek is? Mindhárman megkönnyebbültünk, amikor elindult velünk a taxi hazafelé és mire a ház elé ért, szerintem már mind a hárman színjózanok voltunk. Gábor rögtön elaludt, ahogy tesóm is a nappaliban, én még megetettem a bébit, aztán lefeküdtem én is egy maratoni három és fél órát aludni. Az életemet másnap az mentette meg, hogy előző nap főztem egy csontlevest, ami komplett gyógyír mindenre, úgyhogy hamar regenerálódtam és új életre keltem. De szerintem ilyen marhaságot többé nem csinálok, mégis mit keres egy kisbabás anyuka és apuka éjjel 1-kor egy szórakozóhelyen? Haha. Azért biztos megyünk még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése