szorongásos önbizalomhiányos minden

  Akartam írni egy kicsit a szociális szorongásomról is. Nos.

Nekem régen volt, illetve amióta csak az eszemet tudom, azóta olyan, mintha nekem ez veleszületett lett volna. Nyilván nem az volt, de mivel így nevelkedtem, ezért sulis, meg fiatal felnőttkoromban végigkísért ez a félelem. Akkor kezdtem leküzdeni, amikor vendéglátásban kezdtem dolgozni. Egyrészt ott egy idő után nekem kisült az agyam és ez is okozhatta, hogy bátrabb, szókimondóbb lettem. Megmondtam, amit gondoltam, akár több ember előtt is. Nem jöttem már zavarba, ha többen figyeltnek rám. Ez mondjuk elkerülhetetlen is volt, mivel üzletvezető voltam. Másrészt életemben először kezdett el önbizalmam lenni, ami aztán normális szintre is fejlődött. Ez persze az akkori barátomnak nem tetszett, hiszen ő nyuszinak és önbizalomhiányosnak ismert meg, ezért amikor pár év alatt megváltoztam, akkor azt mondta, hogy nem érti hogy lettem ennyire beképzelt (nem voltam az). Ez most mindegy is. Tényleg kinyíltam és szinte teljesen elmúlt ez a szorongás. Egyedül utaztam Európában, meg mertem bárkit szólítani, amikor előadást tartottam az egyetemen, akkor nem remegett a hangom, kimentem egyedüli magyarként az USA-ba dolgozni stb. A lényeg, hogy ezekben a szituációkban már nem szorongtam, nem éreztem semmi rosszat a gyomromban, se a torkomban. Inkább ilyen várakozással teli, jólesően izgultam néha egy-egy nagyobb dolog, program előtt. 

Utána ugye elég szerencsétlenül alakult a munkahelyváltásom, merthogy ugye sehogy sem sikerült és végül már pár hetes terhesen itthon ültem. Ami nem volt akkora baj, még kicsit örültem is. De csak az elején. Mert aztán ugye ez a folytonos itthonlevés azt eredményezte, hogy egyre jobban bezárkóztam...el is telt egy csomó idő, most a gyerekem már 7 hónapos múlt és most ott tartok, hogy pl. a játszótérre én azt hiszem, hogy nem is mernék most bemenni, ha Gábor nem lenne ott velem. Bementünk már párszor együtt és mindig azt éreztem, hogy egyesek bámulnak, nem is a gyereket, hanem engem. Amitől kb. kivert a víz. Aztán voltunk ugye múltkor a kerekítőn. Ott amúgy nem jött ilyen egyértelműen érezhetően az érzés, hogy rossz hirtelen ennyi idegen emberrel együtt lenni, de amikor odamentem a csajhoz, aki a foglalkozást vezette, akkor egyből rosszul éreztem magam. Az elején odamentem bemutatkozni meg megkérdeztem, hogy most kell-e fizetni vagy a végén és hát katasztrófa volt, még a nyelvem is összeakadt és legszívesebben a kisfiam mögé bújtam volna. A végén pedig, amikor odamentem fizetni, akkor fel kellett iratkozni egy listára és nem a gyerek nevét írtam, hanem a sajátomat, amit gyorsan kihúztam, de bénán és már alig fért oda a gyerek neve. A másik sorba meg az e-mail cím kellett volna, de elírtam, azt is satíroztam, aztán végül szerintem úgy írtam oda, hogy ki se lehet silabizálni a címet. És tudom, hogy ilyeneket akkor csinálok, ha ideges vagyok, kapkodok és nagyon rosszul érzem magam. Múltkor meg ugye bőrgyógyásznál voltam, idegesen tördeltem a kezem és csak ácsorogtam egyik lábamról a másikra, miután megvizsgált. A végén az orvos mondta, hogy azért igazán megnyugodhatnék és leülhetnék. Meg abból is tudom, hogy nagyon szorongok, hogy ezekkel az emberekkel (a kerekítőn a csaj, az orvos) nem tudom tartani a szemkontaktust, elnézek, máshova nézek, hiába beszélnek hozzám. Tudom, hogy az önbizalmam nagyon megcsappant és ez is lehet az oka az egésznek. Mindenesetre csak azért is ki fogom tenni magam szituknak, pl. direkt vettem bérletet a babaprogramra, meg csak azért is be fogok menni a játszóra egyedül, akkor is, ha leizzadok és összevissza beszélek majd. Remélem sikerül összeszednem magam mind önbizalom, mind társasági szituációk terén.