a semmiből

  Még szombaton beszéltem telefonon Marcival egy 20 percet és a sztorizgatások közepette beszúrt egy kérdést. Azt kérdezte, hogy nem emlékszem-e az egyik régi törzsvendégünk nevére? (Ilyeneket gyakran szoktunk kérdezni egymástól.) Rögtön tudtam kiről van szó, de mivel olyan hirtelen jutott nekem is eszembe a család, ezért a lényeget, hogy hogy is hívták a nőt, rögtön elfelejtettem. Azt én is tudtam azonnal, hogy a férfi neve Richard volt, a kislányuk pedig Eloise. Meg hogy később lett még egy gyerekük, de az ő nevére már biztosan nem emlékszem sem én, sem Marci. Na és ezen agyaltunk, hogy mi is lehetett a nő neve...és végig olyan volt, mintha a nyelvemen lett volna, de aztán mégsem. Közben dumáltunk tovább, majd letettük a telefont. Eltelt a szombat, majd a vasárnap és a hétfő is. Egész végig eszembe se jutott ez a kérdés. 

Aztán ma délelőtt épp feküdtem a kanapén, ölemben a gyerekkel, éppen nem túl jó passzban. Fáj a torkom, rossz a közérzetem és közben nagyon fáj a térdem is (de hogy mitől?). A gyerek is beteg, ez élete első betegsége, tiszta takony szegénykém, az éjjelt is végigszörcsögte. Szóval épp rajtam feküdt a kisbaba, simiztem a hátát, közben olvastam a gyerekorvos válaszlevelét és még a tévében is ment egy film a háttérben, amikor is az agyamban kigyúltak a fények és a semmiből megjelent a név: Yvonne. 

Tök érdekes az emberi agy, mindig rácsodálkozok.

Frissítés!

Marci írta, hogy szerinte Yvonne egy másik vendég volt és nem emlékszik rá, hogy ketten is lettek volna ezen a néven nálunk törzsvendégek. Na és innentől viszont engem elkapott az agybaj és egész délután ezen agyaltam. Annyira, hogy mire hazatoltam Lehelt a babakocsizásból és főztem egy kávét, képes voltam végigmazsolázni a francia női nevek egész listáját, mígnem az L betűnél fellélegeztem: Laetitia. 

És ez már tuti!