Kis galaxis: friendship is the wine of life

Meg fogok próbálni sokkal szociálisabb lenni és sokkal többet kimozdulni itthonról, mert nagyon megéri. A társaság, a beszélgetés, a közösen töltött idő tényleg mindenféle szempontból csak ad. Az egyetlen negatívuma talán, hogy nehéz felkészülni rá, de ez csak az én nézőpontom és talán ha minél többet jönnék-mennék, idővel ez se lenne már probléma. (Gondolok itt arra, hogy nehéz és hosszadalmas elkészülni és elindulni, meg mostanában izgulok is egy-egy találka előtt...a nem is tudom min, de hogy mondjuk ilyeneken, hogy hogy nézek ki, miket fogok mondani, vagy félek, hogy egyáltalán nincs mondanivalóm stb. és ezért az esemény előtt egy órával inkább azt szoktam érezni, hogy nincs is hozzá erőm. Mint mondjuk edzeni menni, ami aztán szintén olyan, hogy edzés után viszont tele vagyok boldogsághormonokkal és a közérzetem is ugrott kb. száz szintet.)

Erre a hétre szerveztem több ilyen barátkozós-babázós találkát.

Hétfőn Milonka jött át hozzánk délelőtt, így végre összehoztuk, hogy találkozzon egymással a kisfiam és egy régi jó barátnőm. Egyébként megint eltelt azóta ezer év, hogy a Nor/ma teraszán kávézgattunk és búcsúzáskor meg is beszéltük, hogy legközelebb jó lenne abban a japán étteremben találkozni, amit pont az ő blogjában olvastam nem olyan régen. Kár, hogy Danit nem tudta hozni, de neki ugye ovi volt, a délutáni csúcs meg abszolút keresztbe vágná azt, hogy ovi után jöjjenek, úgyhogy azt majd máskor. Lehel amúgy épp aludt, amikor Milonka megérkezett, így tudtunk kicsit kettesben dumálni, aztán amikor felébredt, akkor ketten mentünk be hozzá és Lehel elég hamar óriási mosolyokkal üdvözölte őt.

Ma pedig Annához mentünk át reggel. Időben kelt a kismaki, aztán tartottunk egy villámreggelit (ahol Lehel elkunyizta a banánomat), én gyorsan felhörpintettem a kávémat, felöltöztünk és már itt sem voltunk. Az M3-as bevezetőjénél még fél 10 előtt is csigatempóban haladt a forgalom, így jó sokára értünk oda, ami abból a szempontból lényeges volt, hogy időben szerettem volna megérkezni, mert Áron is kicsi még, ráadásul máskor alszik, mint Lehel, így nem volt könnyű összehangolni ezt a találkát. Azért odaértünk és rögtön indult is a bandázás. Ilyen kicsi gyerekek még nem játszanak együtt, de azért aranyosan érdeklődtek egymás iránt és Lehel egyszer egy puszit is akart adni Áronnak, csak hajolt hozzá egyre közelebb és közelebb, mire Áron is odahajolt hozzá, csodaédesek voltak! Megint megcsodáltam Áron új cuccait, pont olyanokat kapott most karácsonyra, amiket én is tervezek venni Lehelnek (montessori torony és hinta). Dumálni is sikerült azért kicsit Annával, bár tény és való, hogy nagyrészt a gyerekek kötötték le a figyelmünket. Fél 12 után szedtük a sátorfánkat, mert Áron készült aludni, de amúgy Lehel is úgy elfáradt, hogy felkéredzkedett az ölembe és a vállamon pihent kicsit. Hazafelé még gondoltam rá, hogy megállok a Mömaxnál, de aztán nem annyira volt kedvem, úgyhogy suhantunk haza. Mire hazaértünk, leesett az ónos eső és alig mertem betipegni a házba. Még jó, hogy nem reggelre esett le, mert akkor szerintem el se mertem volna indulni.

Ami még lesz a héten, hogy végre nővéremmel is töltünk együtt egy napot. Kivette szabinak a pénteket, én meg szóltam Gábornak, hogy aznap apa-nap lesz, ne vállaljon aznapra semmit. Elmegyünk ebédelni, meg moziba, ráadásul kiderült, hogy pont aznap megint jönnek át a gyerekek ide, úgyhogy Gábor pesztrálhatja őket, én mentem.