peace&clean

 Hatalmas takarításban vagyok, mert vasárnap eljönnek hozzánk a keresztszüleim ebédre és azt érzem, hogy szívem szerint az egész házat kisuvickolnám. Ezer éve találkoztunk utoljára és akkor is csak keresztanyámmal. Ez még akkortájt volt, amikor az unokaöcsém született, azaz idestova tíz éve. Akkor a Városligetben tartottunk egy kisebb családi összejövetelt, bár erre én nem is emlékeztem, nővérem mesélte, hogy volt ilyen. És amúgy tényleg, mert így, hogy mesélte, már beugrottak róla foszlányok, pl. hogy a kutyám is ott volt még és hogy a keresztanyám is hatalmas állatbarát. Na de most a lényeg, hogy már több mint egy éve beszéljük, hogy eljönnek, de még nem került rá sor. Én tavaly hívtam őket tavasszal, de akkor abban maradtunk, hogy majd nyáron. Aztán nyáron én egész végig arra vártam, hogy a fiúk elkészítik a kerti pavilont, én majd szépen kidekorálom és oda hívom majd meg őket. A pavilon aztán nem készült el, még most sem áll (...), de keresztanyám múltkor rám írt, hogy amúgy is hozna egy csomó kisgyerek cuccot, amiket már nem használ az unokája, meg megtalálta apum akusztikus gitárját és az kell-e nekem. Persze, hogy kell, úgyhogy még abban az üzenetváltásban időpontot egyeztettünk (nem volt egyszerű!), de végül e hét vasárnapra fixáltuk a találkát. Nos, én nagyon izgulok. Ők az egyetlen élő rokonaim és amúgy vér szerint ők sem a rokonaim, hiszen úgy lettek a keresztszüleim, hogy anyám egy kórházi szobában volt keresztanyámmal anno az újszülött osztályon és ott barátkoztak össze (ez még nővérem születésekor volt, aki így egyidős keresztanyám első fiával, én pedig egyidős vagyok az ő második fiúkkal, akinek az én anyám lett a keresztanyja). Na de tényleg nagyon izgulok, természetesen ebéddel és süteménnyel készülök a vasárnapra, de félek, hogy majd elrontom, vagy nem fog ízleni nekik, illetve félek, hogy hülyeségeket mondok majd, és félek, hogy elől marad valami nagy rumli vagy ilyesmi, hiába csinálom már a rendet vagy egy hete... Ma pl. lepucoltam az összes ablakunkat, na a fentiket nem, amik a kis erkélyen vannak, mert oda fel kéne menni létrán, ami még mindig nem lenne baj, csakhogy nem tudom hol a létra. Úgyhogy ez holnapi projekt marad. De már letörölgettem ezer dolgot, szerintem az elmúlt 5 napban már vagy 20-szor porszívóztam, lomtalanítottam, szelektáltam és azt érzem, hogy mindentől függetlenül annyira jól esik nekem ez a pakolás, hogy csak na. Szerintem rám igaz az, hogy a belső békém, belső harmóniám igényli a szép, rendezett, letisztult környezetet, különben ha kupi vesz körül és lomok, akkor a lelkem is ennek a leképeződése. Na azért a minimalizmus szintjéig nem fogok eljutni (sajnos), de én már ennek is örülök, hogy egy csomó szeméttől könnyebb a lakásunk. Olyan, mintha a lakás is végre fellélegezne, valahogy így érzem. Amitől fel tudni menni a vérnyomásom, amikor még mindig találok olyan dolgokat, ami Gábor húgáé volt. Viszont már eljutottam odáig, hogy gondolkodás nélkül kidobom. Szerintem ha 5 évig nem kereste, már ezután se fogja (oké, egy kis mappát félretettem és odaadom majd neki legközelebb, mert abban vannak a kisfia óvodáskori rajzai, szerintem ennek biztos örülni fog és ezt amúgy sem lett volna szívem kidobni). De megint elkanyarodtam a témától, ami az, hogy valamiért nagyon izgulok a vasárnap miatt, miközben valahol tudom, hogy semmi okom rá, hiszen a keresztszüleim végtelenül kedves, aranyos és vicces emberek, úgyhogy nem is értem, hogy miért bennem ez a nagy félsz és ez a nagy megfelelni vágyás?

Más.

Miközben csodás napokat élünk hármasban, én valahogy teljesen eltűnök. Nem blogolok, nem olvasok, nem írok, nem nézek semmit. Oké, ami van kis időm naponta, mondjuk fél óra, akkor tornázni szoktam, de sokszor az is olyan, hogy közben Lehel rajtam lóg. Nagy igényem lenne egy kis egyedüllétre, egy kis magányra, hogy meghalljam a saját hangom, a saját gondolataim. Gábor ezt nem érti, ő egyszerűen nem ilyen és sajnos bele se tudja magát képzelni, ezért ha összeveszünk, akkor annak általában mindig ez az oka. Én se mondom időben, hanem amikor már besokalltam, akkor összekapunk. Komolyan, néha még akkor is keres, amikor vécére megyek, hallom, hogy mondja "hol vagy?". Vicces, akkor is nevetni szoktam rajta, de néha már kínomban. Ő meg tök más. Ha neki 24 órán keresztül kéne társaságban lennie és beszélgetnie, ő akkor sem fáradna el az emberektől. Én meg imádom őt, de egyszerűen egy idő után leszívva érzem az agyamat (nem csak tőle, bárkitől). Most a napokban megint jól összevesztünk ezen, illetve nem ezen, hanem valami máson, aminek viszont ez volt az oka, úgyhogy megint megbeszéltük, hogy kapok időt egyedül lenni. Csak jó lenne, ha ez nem felejtődne el mindig idővel, hanem tényleg sikerülne betartani (nekem is és neki is). Amúgy meg ahogy ezt a bekezdést kezdtem, tényleg ez van, hogy csodás napokat élünk hármasban. Lehel kb. egy hete elindult, már tesz önállóan pár lépést, de ha a kezét fogjuk, akkor a nappaliból is elsétál velünk a konyháig. Halandzsázik, kacag és sokszor azt érezzük, mintha mindent értene. Továbbra is eseménydúsak a napok, jövünk-megyünk, kirándulunk, biciklizünk. Lehel május 1-én volt élete első koncertjén, ami a Tompeti volt és úgy ült az apja nyakában és nézte a műsort, mint valami nagy óvodás. Voltunk a Budakeszi vadasparkban is, ahol nem is annyira az állatokat nézte, hanem inkább az erdővel, fákkal, virágokkal volt elfoglalva, habár ott látott először baglyot és este mutogatta nekünk a baglyot a kisvakondos könyvében, úgyhogy biztos az állatok is megragadtak neki. Anyák napján voltunk Szentendrén sétálni, játszózni meg ebédelni, az a nap annyira szuper volt!