egy álom vált valóra

  Tegnap voltunk azon a Take That koncerten tesómmal, amire 30 évet vártunk. Már korábban írtam a gyerekkori rajongásunkról, meg hogy mennyire imádtuk ezt az együttest, úgyhogy arra most nem térek ki. Az együttes, bár az eredeti 5 helyett már csak 3 tagból áll ugye, szuper koncertet adott, még úgy is, hogy volt pár szám, amit én személy szerint hiányoltam (Could it be magic, Babe, It only takes a minute). Jócskán voltak persze újabb dalok, amiket én nem ismerek, mivel ezt az új Take That-et már nem szoktam hallgatni, de lementek a nagy slágerek is, úgy mint Everything changes, Pray, A million love songs, Relight my fire, Back for good, Never forget stb. A million love songs nekem nagy meglepetés volt, mert nagyon szeretem azt a számot, de nem gondoltam rá, hogy leadják. 

A közönségről annyit, hogy először egy illumináltabb társaság állt mögöttünk, akik közül az egyik férfi konkrétan hangosabb volt, mint a színpadról jövő zene, ráadásul az egyik szelfinkbe bepózolt ő is, mintha hárman lennénk. Ez vicces volt, de aztán inkább szép lassan odébb folydogáltunk, mert inkább az együttest szerettük volna hallgatni. Jó helyünk is volt, de aztán a koncert utolsó harmadában betrollkodott elénk 4 ember. A jófej ember arrébb áll, hogy utat engedjen annak, aki közlekedni szeretne, mi is így tettünk, csakhogy ők négyen úgy gondolták, hogy viszont pont ott előttünk meg is állnak. Ott, ahol előtte mi álltunk és így már túlságosan is közel aszalódtunk egymáshoz, nagyon zavaró volt. Én ezt úgy utálom, kb. olyan, mintha ülnék egy székben, majd ő odajönne és leülne a helyemre. Nem tettem szóvá, de nem sok választott el tőle, viszont a mellettem álló pár férfi tagja megkérdezte tőlük, hogy ezt hogy gondolják, mert neki is hátraszorult a barátnője. A négyes nem válaszolt, csak lapítottak. Két számmal később viszont már úgy csápolt az egyikük, hogy szinte a számban éreztem a haját, úgyhogy én feladtam, kimentünk a tömeg szélére. Mondom, öregszem, ez van. Nővérem mesélte, hogy ő jár Carson Comára a 14 éves lányával, ahol szintén nagy tömegek szoktak lenni és ott a tinilányok valahogy tudnak úgy bulizni, hogy nem tolakodnak, nem lökdösődnek és nincsenek egymás szájában.

10-kor lett vége a koncertnek, utána még kicsit buliztunk, meg egy fél órát várakoztunk a kordonnál, mert a banda frontembere azt mondta korábban a színpadon, hogy a koncert után lehet majd fotózkodni velük. Szerettünk volna fotót. Nyilván nem volt élet-halál kérdése és már nem az a lelkesedés hajtott, ami 30 éve hajtott volna, de valahogy azt éreztem, hogy a gyerekkori énemnek ez járna. Szóval kicsit ácsorogtunk ott más rajongókkal, nevettünk is egy csomót azon, hogy most tök úgy érezzük magunkat, mint régen, amikor vártuk a fiúbandákat a kijáratnál. Aztán mégis eljöttünk, mert már megint el kellett csípnünk az utolsó villamost és utána az utolsó vonatot, meg utána én még autóba is pattantam. Te jó ég, tényleg ennyire messze lakom? Legközelebb NOX koncertre megyünk ide pár hét múlva, amihez már most nincs semmi kedvem. Én nem szeretem a NOX-ot, de nővéremet leptem meg két jeggyel még májusban, mivel ő nagyon szereti, de nincs kivel mennie. Gondoltam, jófej leszek és elmegyek vele, de ezek az órákig tartó utazások eléggé lehoznak az életről, pláne késő este, amikor azt érzem, hogy végtelen az utazás és soha nem érek haza. 

Szóval amúgy szuper élmény volt, kicsit visszacsöppentünk a '90-es évekbe és láttuk és hallottuk élőben azokat a srácokat, akikkel anno tele volt plakátolva a tiniszobánk.