back to work?

  Csodálkozom, hogy nem megyek a férjem agyára, pedig így van. Ő viszont nekem már eléggé az agyamra ment, amellett is, hogy nagyon szeretem őt, de szerintem nagyon sokat vagyunk együtt. Emlékszem, amikor anno volt a covidos bezárkózás és hír volt egy idő után, hogy mennyi pár szakított, mennyien adtak be válókeresetet stb, mert túl sokat voltak együtt összezárva és ez mennyi konfliktushoz vezetett... Nos, mi pont a covid idején töltöttük a mézes heteinket együtt, mert kb. akkortájt jöttünk össze és hát rögtön össze is lettünk zárva. Bár tény, hogy a járvány ellenére mindkettőnk munkahelye megmaradt és jártunk dolgozni továbbra is az együttélés mellett, szóval megvolt az egyensúly. Ezt csak azért írom, mert most már amióta Lehel megszületett, azóta kb. folyton-folyvást együtt vagyunk. Amikor Lehel kb. 4-5 hónapos volt, akkor váltott Gábor munkahelyet és ment át egy olyan helyről dolgozni, ahonnan háromnaponta kellett bejárnia 16 órázni, egy olyan helyre, ahová viszont csak hatnaponta kell bemenni 24 órázni. Természetesen örültünk mindketten, mert így továbbra is megmaradt valamennyire a szabad mozgásterünk, hogy szinte bármikor mehettünk hármasban bármerre, de ezzel együtt azért nagyon megugrott azoknak a napoknak a száma, amikor állandóan együtt voltunk. Gábor persze járt el mellette kisebb munkákat is végezni, még főleg év elején volt egy jó kis projekt, amit csinált, de aztán nem annyira akadt, utána meg, bár akadtak volna nagyobb munkák, de végül egyik se jött össze (majd feltehetően össze fog, csak a tulaj kitalálta, hogy mégsincs most rá pénze). És így kialakult, hogy én azt éreztem egy idő után, hogy nonstop együtt vagyunk, mindenhova együtt megyünk. Azt éreztem, hogy nincs egy szabad gondolatom se, nem tudok egy könyvet a kezembe venni, mert állandóan együtt vagyunk és valami közöset csinálunk. Volt már, hogy beszéltünk erről, hogy én igényelném néha a csendet és a magányt, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, de ezt Gábor nem értette, mert neki ilyenre nincs igénye (amit meg én nem értek). És bár megbeszéltük, hogy akkor így lesz és lesznek ilyen alkalmaim, valahogy aztán úgy igazán sose lettek. Félreértés ne essék, én imádom a családomat és ők az elsők és velük lenni a legjobb, de csak akkor, ha én se vagyok teljesen kiürülve. Én valahogy ebben is az egyensúlyt kerestem, de nem igazán sikerült megvalósítanom és szerintem ennek is köze volt ahhoz, hogy mostanában annyira kutyául éreztem magam. Aztán jött a munka ötlete, hogy akkor én is elmegyek heti pár órában dolgozni. Főleg azért, hogy valamennyire visszaállítsam ezt az egyensúlyt, amire nekem szükségem van. Ha a szívemre teszem a kezem, tudom, hogy ez a legfőbb ok, na meg rögtön utána ott jön az önbizalom kérdése is. Szóval ezek motiváltak a legjobban abban, hogy visszamenjek dolgozni. A munkával kapcsolatban pedig jelenleg ott tartunk, hogy múlt héten fel is hívtak és már voltam is bent interjún, holnap megyek a második körre. Szeretném, ha sikerülne, bár ez a 25 órás lenne, amit Lehel miatt kevésbé szerettem volna, de a többi helyről nem hívtak. Ez heti 3 napot jelentene, napi 8 órában, szóval szerintem kivitelezhető, bár abban maradtunk családilag, hogy majd elkezdem csinálni és meglátjuk. Meg még ugye az se 100%, hogy felvesznek (bár szerintem fel fognak). És amúgy már jövő hét hétfőn kezdenem kellene. Egyébként örülök neki, jó élmény volt az interjú, tök ügyesnek éreztem magam utána, elégedett voltam magammal. Csakhogy azóta meg az a bajom...hát igen, én már csak ilyen vagyok...hogy félek, elszalasztom Lehel napjait, nem fogom eleget látni. Ami tudom, hogy nem teljesen igaz, hiszen heti háromszor 8 óráról van szó, nem teljes állásról és Lehel nem megy intézménybe, ugyanúgy itthon lesz, én meg jövök hozzá haza...de valahogy mégis. A környezetemben is látom, hogy rohannak a napok, hetek, hónapok és a játszótéri kis cimbik kezdik a bölcsit/ovit, pedig nemrég még ők is tök kicsik voltak. És mondtam ezt Gábornak, hogy most meg ezt érzem, hogy nem leszek itt neki folyton és heti háromszor reggel sem, amikor felkel és félek, hogy lemaradok valamiről és nem használom ki egészen azt, hogy most ilyen kicsike még. Erre pedig azt mondta, hogy ő is így érez, ezért akar sokszor inkább itthon lenni, mint akár apróbb munkákra elmenni, és ezért megy arra a huszonnégy órára is nehéz szívvel, mert pont ezt érzi, hogy közben itthon lemarad valamiről és 24 óráig nem látja a gyerekét... De egyébként szerintem jót fog tenni a munka, nekem is és a kettőnk kapcsolatának is, Lehel meg a legjobban imádott apjával lesz addig, csak hát a változás mindig nehéz és az élet sem habos torta.