várom az őszt, mily meglepő

  Nemsokára itt van a szeptember és én minden évben valahogy ilyenkor szoktam kicsit erőre kapni. Valahogy azt érzem, hogy ilyenkor mindig van esély dolgokba belekezdeni, valamin változtatni, valamit máshogy csinálni. Kicsit olyan, mint a január, de talán még annál is jobb, mert nekem januárban mindig kicsit ott lebeg a fejem felett a szomorúság, hogy elmúltak az ünnepek. Azzal viszont, hogy közeledik az ősz és búcsúzik a nyár, már másként állok. De nem kell amúgy nagy dolgokra gondolni...vagy mégis? Végülis lehet, hogy mégsem lesznek ezek olyan kicsi dolgok.

• Beadtam pl. a jelentkezésemet pár helyre, mindegyik részmunkaidős, ilyen heti 15/20/25 órás állás lenne. Anyagilag nyilván a 25 órás lenne a legjobb, viszont közben van bennem egy félsz is, hogy jön a változás és ennyivel kevesebbet leszek a gyerekemmel és az az énem azt szeretné, ha a 15 órás munka jönne inkább össze. Persze semmi sem biztos még, lehet fel se vesznek sehova, szóval még semmi konkrét tervezgetés nincs, de annak örülök, hogy tegnap összeszedtem magam, átírtam kicsit az önéletrajzomat, írtam két motivációs levelet és be is küldtem a jelentkezést. Aztán majd meglátjuk.

• A másik, amire nagyon szeretnék ráfeküdni, az a nyelv. Két okból is, vagy van az három is... Egyrészt sokkal nagyobb esélyem lesz jövőre munkát találni, ha lesz papírom is a nyelvtudásomról. Másrészt szeretem az angolt és hiányzik. Ebben a kisgyerekes itthonlétben pedig nemhogy angolul, de sokszor magyarul se beszélek sokat az otthon-játszótér-közért tengelyen mozogva. Szoktam ugyan filmeket nézni angolul, de ritkán, mert inkább a férjemmel együtt nézünk filmet, ő meg a feliratot nem látja (pedig van két új szemüvege is). Harmadrészt pedig lenne egy célom, lenne motivációm és mivel tudom, hogy úgyis sikerülne, lenne végre sikerélményem is. Még pontosan nem tudom, hogy milyen formát válasszak a felkészülésre. Legjobban a tantermit szeretném, mert az is inger lenne, meg kis kiszakadás itthonról, de hát a távolság miatt ez megint nem könnyű, mert itt a környéken még nem találtam sulit. Az online jóval egyszerűbb lenne, vannak órák zoom-on is, de én azt valahogy nem szeretem, mert egy boomer vagyok, ez van. De akármelyik is lesz, ezt nagyon szeretném, KELL, MUSZÁJ valami kihívás.

• Aztán ott van még az egészség kérdése mind fizikai, mind mentális téren... Szégyen ide vagy oda, de vérvételre még mindig nem mentem el. Tegnap akartam, a négynapos hosszú hétvége hétfőjén, de végül vasárnap este meggyőzött az infó, hogy zárva tart a rendelő. Elvileg csütörtök reggel végre eljutok, úgy legyen. De amit már minél hamarabb elkezdek, az a cukor leminimalizálás, elhagyása. Két évvel ezelőtt fogytam így majdnem 10 kilót és várandós lettem. Most az a 10 kg már ugyanúgy rajtam van (bár a házi orvos szerint túlzok és elég lenne 4-5 kilót leadnom), amitől totál rosszul érzem magam. Csak az a baj, hogy a letargiám miatt mindig az édes ételekhez nyúlok, alig várom, hogy ehessek egy sütit. Mostanában olvasgattam az érzelmi evésről is, próbálok kikecmeregni belőle. Több helyen olvastam, hogy nem lehet, ez egy ördögi kör, de ez nekem csak plusz biztatást adott, hogy nekem azt ne mondja senki, hogy "nem lehet". Mi az, hogy nem lehet? Dehogynem lehet. Az evéssel és a letargiával karöltve a sportot is elhagytam az elmúlt hetekben. Szóval tényleg minden téren a padlóra kerültem. Előtte már tavasztól mozogtam, jártam a fitt mamik edzésre és itthon is tornáztam, még súlyzókat is vettem és használtam is őket rendszeresen. De aztán a lelki problémákkal a sport is nullára redukálódott. Abban merült ki a napi mozgásom, hogy kivittem a gyereket a játszótérre, de amúgy csak itthon ülni/feküdni volt kedvem/erőm. De ez most megint másként lesz, az idő is kegyesebb lesz ősztől, lehet kint is mozogni egy csomót, plusz Ecseren is indulnak újra az órák. A mentális egészségem terén meg annyi újdonság van, hogy nagyon sokat gondolkodom magamon és a problémáimon. Ég és föld a különbség a mostani és a mondjuk 4 évvel ezelőtti Szaffi között. Most nem bízok magamban, azt érzem, hogy semmit nem tudok megcsinálni, állandóan megerősítést várok a férjemtől, nulla az önbizalmam, önértékelésem. Tegnapi párbeszéd a kocsiban, miközben elkezdett esni az eső:

én: naa, esik
férjem nem válaszol, vezet
megint én: esik....nem látod, hogy esik?
férjem: szemerkél...szerintem mindjárt eláll
én: tehát akkor esik
férjem vezet tovább
én: most mi bajod van, esik az eső, nem látod??!

Egyébként azt nem tudom, hogy itt konkrétan mi bajom volt, de már reggel elromlott a kedvem és nem volt energiám semmihez és iszonyú pokróc voltam. Viszont a párbeszéd után szinte rögtön világosan láttam, hogy kötekszem és felkapom a vizet azért, mert a férjem nem ad nekem azonnal megerősítést, hogy esik az eső. Na ez az, amiből ki kell gyógyulnom, meg basszus, nem akarok az ő véleményétől, kedvétől függeni, meg félmondatokból vagy akár hangsúlyokból arra következtetni, hogy tuti a legrosszabbat gondolja rólam. Mert tudom, hogy szeret és ezt ki is mutatja, én viszont mindent mindenbe belelátok, beleképzelek és ez marha fárasztó. Amúgy neki is, de nekem még jobban.

Ez amúgy egy jó hangulatú poszt szeretett volna lenni, nem tudom végül milyen hangulattal zárult, de én most jól érzem magam egyébként. Sokkal jobban, mint mondjuk múlt héten vagy akár két héttel ezelőtt.