blogvember 13

  Eszembe jutott, hogy még nem meséltem el a legutóbbi őszi kiruccanásunkat, amikor októberben Miskolctapolcán voltunk. Az ötlet úgy jött, hogy 3 évvel ezelőtt az volt a születésnapi meglepetésem Gábortól, hogy pakoljak be három napra, tegyek be meleg ruhát, de bikinit is, és indulás! Akkor első nap Bükkszékre mentünk fürdőzni, majd este Egerszalókon szálltunk meg, második nap egész végig kirándultunk és este mentünk Miskolctapolcára, harmadnap pedig a barlangfürdőbe és onnan jöttünk haza délután. Most ennyi mindenre nem volt keret, a barlangfürdő meg le is égett, viszont 3 éve annyira jó élményben volt részünk a miskolctapolcai Tusculanum étteremben, hogy azóta is azt meséltük mindenkinek. Szóval igazából az étterem miatt mentünk vissza! Első alkalommal a pincér kedvessége és intelligenciája, meg a hely atmoszférája levett minket a lábunkról. Arról nem is beszélve, hogy nagyon-nagyon finomakat ettünk, Gábor abban az évben karácsonykor el is készítette, amit akkor ő ott evett. Még a pálinkát is tök egyedien szolgálták fel, somlóiból pedig akkor adagot kaptunk, amekkorát én még nem pipáltam (szerintem egy tányéron két adagnyi volt, de ugye kettőt kértünk, én meg se bírtam enni, pedig velem ez sose fordul elő, hogy nem fér be a desszert). 

Most csak két napra/egy éjszakára mentünk és vittük Lehelt is. Opció lett volna, hogy nem visszük, hanem kicsit kikapcsolódunk ketten, de nem akartuk itthon hagyni. Amúgy is terveztünk fürdőzést is, amit ő is nagyon szeret, meg amúgy is. Szóval az út odafelé nagyjából rendben zajlott, Lehel pont akkor hányt csak, amikor már kivettük a kocsiból, szóval a gyerekülés megúszta, az én cipőm viszont nem. (Ja, még mielőtt ténylegesen elindultunk volna, be kellett mennünk a Deák térre, mert Gábornak kivették az ínyéből a varratokat és amíg felment az orvoshoz, addig mi a kocsiban várakoztunk, de jött a parkolóellenőr, akivel sikerült összeszólalkoznom, végül legyintett rám és otthagyott, de később kiderült, hogy neki volt igaza és én tudtam rosszul a várakozásra vonatkozó dolgokat, szóval mea culpa.) Na, de megérkeztünk Miskolctapolcára, a szállásunk nagyon szuper volt. A Dorottya vendégházban foglaltunk egy szobát és szerintem a legszebbet adták nekünk, csodás volt a szoba, kényelmesek az ágyak, szép a konyha, volt kiskert gyerekjátékokkal, szóval nagyon elégedettek voltunk. Kipakoltunk, szusszantunk egyet, aztán átmentünk az Ellipsumba és vettünk 2 db háromórás jegyet. Szép az a fürdő és tök jó medencéi vannak. Az egyik medencében pl. sakktáblák vannak, le lehet ülni sakkozni, miközben ázol (és ez pont a sakkos sorozatom után volt). A gyerekrész is nagyon aranyos, Lehel el volt bűvölve a játékbékáktól és kacsáktól, nagyon tetszett neki. Én mondjuk állandóan azt érzem ezekben a fürdőkben, hogy fázok. Két éve voltunk Siófokon egy wellness helyen és ott majd' megfagytam végig, de akkor azt hittem, hogy csak azért, mert terhes vagyok. Emlékszem, fel kellett mennem a szobánkba, hogy vegyek egy meleg fürdőt, mert reszkettem. De nem attól volt szerintem, mert a bükkszékiben is nagyon fáztam, itt is, meg az Aquaworldben is fázni szoktam. Szerintem ezeken a helyeken melegebbnek kéne lennie, elvileg mindenki vizes fürdőruhában van, nem? Na mindegy, a fürdő végül is jó volt, de egy jó része le volt zárva és sosem értem, hogy ilyenkor miért teljes árú mégis a belépő, miért nem kompenzálnak valamit. Ráadásul amikor visszamentünk az öltözőbe, akkor kiderült, hogy az órám nem nyitja a szekrényemet, így ott álltam fázva egy szál fürdőruhában, mert a törölközőm már vizes volt. És kb. 20 percbe telt a szakiknak, hogy kinyissák a szekrényemet, ráadásul Gábor addigra eltűnt, mert kergette a gyereket, szóval ott álltam egyedül, miközben körülöttem már öt férfi próbálta kinyitni a szekrényt. Aztán...úgy volt megbeszélve, hogy a fürdő után visszasétálunk a szállásra, ott szépen elkészülünk elkészülök és utána megyünk az étterembe. Három szép ruhát is eltettem itthon, mert csomagoláskor nem tudtam választani, plusz rúzst is, egyebeket. Mire Gábor beközölte, hogy szerinte menjünk egyenesen az étterembe, mert Lehel nyűgös, éhes (meg ő is). Szóval végül így mentünk, úszócuccal, hátizsákkal, hétköznapi ruhában, rúzs nélkül. Csalódott voltam, mert szerettem volna szép lenni, Gábor ezt nem értette, mert ugye "így is szép vagy". De közben a gyerek oldaláról meg értettem, tényleg nem bírta volna türelemmel a dupla sétát. Megérkeztünk a szuper étterembe, rögtön kirendeltünk egy adag krumplit a gyereknek, aztán válogattunk az étlapról. De most valahogy semmi nem olyan volt. Nem volt jó hangulata a helynek, nem volt már ott a régi pincér, csend volt és minden párbeszéd kihallatszódott a konyhából. Kértem volna meggysört az itallapról, de nem volt, végül bort választottam, de nem volt annyira finom. Vadat ettünk mindketten, finom volt, de eskü Gábor jobbat főzött itthon múltkor. Aztán végül a somlói...ami annyira összement, hogy szinte már kisebb volt, mint egy átlagos adag. Lehel jól érezte magát, szépen evett, de persze a végére elfáradt és türelmetlen lett, eldobálta az autóit, meg ki akart szállni a székből, kivettük, mire be akart rohanni a konyhába...úgyhogy indultunk is vissza a szállásra. És még csak most jött a java! Este nem akart egyáltalán elaludni, amire készültünk, mert tudtuk, hogy a sok inger miatt pörög, szóval nem voltunk megbotránkozva, csak jó fáradtak voltunk már. Végül fél 10 körül elaludt kettőnk között, de addigra mi is aludtunk már igazából. Aztán éjszaka 2 körül felébredt és nekiállt játszani. Mászkált, beszélt, ha rászóltunk, akkor sírni kezdett. Végül Gábor átfeküdt vele a másik ágyra, mesélt neki és hamarosan csend lett....egészen reggel 6-ig, amikor is hangosan sírva kelt és ütötte az ajtót, hogy ki akar menni. Kénytelen voltam pizsamában kimenni vele, mert tudtam, hogy mások is vannak a vendégházban és vékonyak a falak. A kiskertbe akart menni, ott pedig a gyerekfűnyíróval játszani, meg labdázni...a kb. 5 fokban. Én a világomról nem tudtam, csak azt akartam, hogy ne ordítson úgy, hogy mindenki miattunk kel fel. Gábor aztán leváltott, addig főztem kávét, aztán azt együtt megittuk a csodás 5 fokban, a kertben. Gábor most jobban fázott, mint én, ezért mondtam, hogy menjen még be pihenni. Lehel kb. egy óra múlva be akart már menni, így visszamentünk, bepakoltunk gyorsan és el is jöttünk onnan. Egy Lidl parkolóban megreggeliztünk, aztán beautóztunk Miskolc belvárosába. Sétáltunk, néztük a villamosokat, buszokat, játszóteret kerestünk. Az első, amit találtunk, egy igazi régi játszótér volt, mint gyerekkorunkban, azokkal a klasszikus piros, láncos hintákkal. Hogy én hogy szerettem azt a hintát! A Deák téren volt, hogy szerintem órákat hintáztunk benne a nővéremmel. Na de kerestünk tovább babás játszóteret, találtunk egy jót, ott Lehel jól érezte magát, elvoltunk vagy másfél óráig. Aztán úgy volt, hogy elmegyünk Diósgyőr felé, mert Gábor ismerőse ajánlott ott egy nagyon jó cukrászdát, de aztán kiderült, hogy Miskolcon is van egy ugyanolyan cuki, így oda ültünk be sütizni. Régi, klasszikus sütik voltak és a hely úgy nézett ki, mint egy régi presszó, nagyon tetszett nekünk! (Mondom én, hogy öregek vagyunk, boldogak leszünk egy régi láncos hintától, meg egy rigójancsitól, vagy régi presszós asztaloktól, mi ez, ha nem öregség?) Aztán hazafelé vettük az irányt, voltak még terveink, hogy megállunk itt vagy ott, de Lehel aludt az autóban, mi meg fáradtak voltunk az előző éjszakától. Gyöngyös után elmentünk még Nagyréde felé, mert Gábor talált ott egy Fiat alkatrészes fószert, akitől vett egy lökhárítót a kocsimra, amit én még tavaly megzúztam és azóta kerestünk rávalót. Na, itt most ennek az embernek volt. Nagyréde amúgy nagyon szép kis hely, öröm volt átkocsikázni rajta. Az már kevésbé volt jó, amikor jöttünk onnan kifelé, akkor a semmiből kiugrott elénk egy őz és komolyan kb. 20 centin múlott, hogy nem ütöttük el. Persze szuper, hogy végül nem lett baja az őznek, de nagyon megijedtünk. És az ilyen amúgy tényleg pillanat töredéke...az egyik pillanatban még semmi, a következőben meg már a kocsi előtt van az állat. Itthon aztán csak felcipeltünk mindent, Lehelt sikerült alvó állapotban felhozni, levenni a cipőjét és betenni az ágyba. Később aztán minket se kellett altatni. Jó kis utazás volt amúgy, sok kedves és vicces perccel, de most úgy érzem, hogy a közeljövőben csak maradra megyünk.