próbanapos csalódásom

  Amekkora elánnal indult ez a munkalehetőség, legalább olyan hirtelen szembesültem vele, hogy nem működik. Persze a próbanapok erre valók, hogy mindkét fél megbizonyosodjon róla, akarja-e a közös munkát. Én mondjuk a hétfői interjú és az utána lévő random másfél órás bent maradás után tegnap már úgy indultam dolgozni, hogy nem gondoltam arra, hogy nem válunk/válok be. 

Szóval az volt, hogy persze Lehel most sírt. Nem is az elején, hanem amikor 9 körül kimentem egy kis szünetre enni meg kávézni, akkor nagy sírásban tört ki. Szerintem ez nem meglepő. Akinek van gyereke, az tudja, hogy egy bölcsődei beszoktatás is két hét és mire igazán beszokik egy kisgyerek, az alsó hangon mondjuk 1-2 hónap. Szóval sírt szegénykém, vissza is mentem hozzá párszor, de aztán láttam a társamon, hogy ezt nem annyira szívleli, gondolom haladni akart a dolgokkal és úgy volt vele, hogy tudjam már le a szüntet. Ezért amikor megint visszamentem megsimogatni a kisfiam fejét, akkor utána becsukta mögöttem az ajtót, hogy akkor úgy egyek. A gyerek bent sírt, én villámgyorsan ettem-ittam és mentem vissza. Ő nem vigasztalta, nem próbálta elterelni a figyelmét, hagyta, hogy egymagában zokogjon. Ezután Lehel persze rögtön az ölembe ült és csak így tudtam a többi gyerekkel is kommunikálni. Aztán kicsit elterelődött a figyelme, akkor a kicsikkel elvoltam, mászókáztunk, játszottunk, könyvet olvastam, odagyűltek körém, jött Lehel is, de nem kisajátítón. Később kimentünk a kertbe, nagyon jól elvolt, persze párszor odajött, hogy "anya", meg nyissam ki a kulacsát, de nem úgy kell elképzelni, hogy rajtam csüngött (de ha így is lett volna, az is természetes lett volna). Amikor indultunk befelé, akkor már a kis csapattal együtt ment, én a legkisebb gyereket hoztam kézben és még néztem is, hogy milyen cuki Lehel, hogy már együtt ballag be a többi gyerekkel és a társammal (a másik nevelővel). Aztán bent jött az ebéd és addigra már elfáradt ő is nagyon, mint a többi gyerek és sírva felállt az asztaltól, hogy menjünk haza. Többször visszaültettem, nyűgös volt már. Utána mentünk be aludni, mindenki lefeküdt az ágyába, ő persze nem akart. De hogy is lenne ez elvárható tőle? Végül a vállamon aludt el úgy, hogy én a földön ültem a kiságya mellett és vártam, hogy mikor csúsztathatom át az ágyba centiről-centire. Ez egy normális bölcsődei beszoktatás alatt nyilván nem így működik, de ez speciális eset volt. Kb. 50 perc alatt tudtam ezt abszolválni, mert közben párszor felébredt és bármit akartam, csak azt nem, hogy sírva felébredjen és mindenkit felkeltsen. Még közben beszólt nekem az ajtórésen a társam, hogy "akkor nem jössz segíteni?". Szerintem egyértelmű volt a helyzet...vagy ő vajon mit várt, hogy ledobom a gyereket az ágyba, hadd ordítson? Itt már volt egy kis rossz érzésem, mert ebben a kérdésben már benne volt azért valami. Plusz én is full stresszben voltam egész nap. Izgultam a három év utáni első munkanapom miatt, izgultam az első napom miatt, ami az új szakmámban telik, izgultam a gyerekek miatt, a társam miatt, a főnök miatt és KÖZBEN még izgultam a saját gyerekem miatt is, hogy hogy viseli, jaj de jó lenne, ha nem sírna sokat stb. De még mindig úgy gondoltam, hogy rendben vagyunk. Aztán amikor kimentem a szobából, akkor odajött a főnök, hogy kellene ám segíteni. Ez így fog menni? Majd jött még egy durva kérdés a gyerekemre: mindig így szokott viselkedni? Szerencsére kihúztam magam és visszakérdeztem, hogy ezt mire érti? Hebegett habogott, de nekem addigra összeállt a kép, hogy nem váltam be, mert sír a kétéves gyerekem, aki életében először van bölcsődében és hiába van ott az anyukája, az más gyerekekkel is foglalkozik, ami eddig nem volt. Erre odajött már a társam is, és hogy jaj ez így el fog húzódni? Hát így nem fogsz tudni itt dolgozni, ha így kisajátít. Nekem hideg zuhany, bár addigra a stressztől már ott tartottam, hogy igazából megkönnyebbültem. Megkérdeztem tőlük, hogy volt-e már náluk erre példa, hogy valakit így alkalmaztak? Jaa, hát nem. Akkor mit gondoltak? (Ezt nem így kérdeztem, de ez volt a lényeg.) Háát, jó ötletnek tűnt. Mondtam nekik, hogy nekem voltam fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, de azt hittem, hogy ezeken majd túljutunk és tudunk együtt dolgozni. Megmondtam, hogy higgyék el, nekem főleg egy stresszcunami volt az egész nap, de mindent félretéve a saját gyerekem az első, úgyhogy akkor köszönöm szépen, de nem egymást keressük. Azt nem mondtam, de utólag bánom, hogy nem kérdeztem rá, hogy ők ugyan már milyen bölcsődei szakemberek? Vagy itt hogy szokott zajlani ebben a bölcsiben a beszoktatás? Vagy mit vártak el az én kicsi, kétéves kisfiamtól? Azt hitték, hogy valami robotot hozok, aki majd parancsszóra ül, játszik, alszik? Agyrém! A non plus ultra az volt, hogy még megkérdezték meg merték kérdezni, hogy esetleg másnap tudna-e a nagyi vigyázni Lehelre, hogy egy utolsó napot segítsek nekik? Mondtam, hogy nem (egyébként tényleg nem, de amúgy is mindenképpen nemet mondtam volna). Persze a próbanap nem lett fizetve, erről mondjuk nem egyeztünk meg előre, de amikor pakoltam a cuccomat és összeszedtem a gyerekemet, már csak arra gondoltam, hogy ajtón kívül legyünk. Nagyon rossz élmény volt, beültünk a kocsiba és jól kisírtam magam. Egyáltalán nem azért, mert nem jött össze a munka, hanem a sok stressztől, ami aznap csak gyűlt, gyűlt bennem. És az igazságtalanság miatt, hogy ezek most elkönyvelték, hogy rossz a gyerekem, mert sír egy ilyen szituációban és tuti negédesen mondogatják majd délután a szülőknek, akikkel reggel találkoztam, hogy hát nem váltunk be, mert Szaffi néni gyereke így és úgy viselkedett. Az én tökéletes, édes, kedves, szófogadó gyerekem! Többet a közelükbe nem megyek, az is biztos. 

 

(Zárójeles megjegyzés, hogy a gyerekek nagyon cukik voltak és fél nap is elég volt, hogy közel kerüljenek hozzám, nagyon hamar nyitottak és már mindent is hoztak nekem, virágot, homokot, könyvet.)