Erdély, Havasalföld, Bulgária, Sunny Beach, Neszebár, Várna, Barcaság, Hargita

  Hazaértünk a tíznapos csodálatos nyaralásunkból. Minden kifogástalanul jó volt, nagyon feltöltődtünk, ezer helyen jártunk, kicsavarogtuk magunkat. Most újra nagyon jó itthon lenni, a saját ágyunkban aludni és a saját otthonunkban létezni.

Hétfő reggel indultunk útnak és első megállónk Nagyszeben városa volt. Az út nem volt vészesen hosszú, kb. 6 óra. Lehel is nagyon jól viselte az autózást. Itt egy hotelben foglaltam szobát magunknak, ami az igényeknek tökéletesen megfelelt. Innen egy félórás séta alatt értünk be a főtérre, ami nagyon hangulatos volt. Az itteni házak jellegzetessége, hogy a tetőtéri ablakok kialakítása olyan, mintha a házaknak szeme lenne. A főtéren beültünk egy étterembe és egy mics tálat kértünk, ami sajnos nem volt nagy szám (a mics kicsit odaégett, a krumplit viszont nem tudták rendesen megsütni). Lehel nem kért enni, ő végig a főtéren szaladgált, amíg ettünk. Vacsora után továbbindultunk sétálni, de hirtelen egy hatalmas vihar csapott le a városra, amit egy kapuban állva vártunk ki. A kapuban Lehel rögtön összepacsizott egy bácsival, aki csak románul beszélt, de valahogy így is megértettük egymást. A vihar után visszanyitottak a fagyizók, így kértünk három fagyit és továbbcsavarogtunk. Lehel folytatta a futkosást, amiért többször rászóltam és borítékoltam egy elesést. A futkorászást persze nem hagyta abban, elcsúszott, nagyot esett, onnan cipelni kellett a hotelig. Este 10 után már mind a hárman aludtunk. Reggel várt minket a svédasztalos reggeli, szerencsére a gyereknek is megjött az étvágya, így jóllakva vághattunk neki a következő állomásunknak. Mielőtt elindultunk volna, kimentünk még a sarki játszótérre, hogy kicsit kimozogja magát Lehel a továbbutazás előtt.

Innen mentünk a Transzfogarasra, kb. 2,5-3 óra volt az út. Na a Transzfogaras az gyönyörű volt! Azt se tudtuk merre csodáljuk. Útközben megálltunk néhány ponton és kiszálltunk fotózni. Itt már az elején is hűvös volt, 14 fokot mutatott az autó. Kb. egy óra alatt értünk a Bilea-tóhoz, ami a Fogarasi-havasok legnagyobb tengerszeme. Sajnos éppen hatalmas köd volt, így más arcát mutatta a tó, mintha ragyogó napsütést fogtunk volna ki. De így is nagyon szép és hangulatos volt. Itt már pulcsi+kabát kombó kellett, 8 fok volt. A tó másik oldalán a sziklák havasok voltak. Én szerettem volna kicsit járkálni a tó körül, de Lehel nagyon fázott, így végül elég hamar visszamentünk az autóhoz. A tó mellett volt egyébként minden, nagy bazársor, sokféle enni-és innivaló, vettünk mézet, azon kívül egy nagy kürtős kalácsot ettünk. A kalácsosok magyarok voltak és mivel hallották, hogy azon diskurálunk, hogy fahéjas vagy diós legyen-e a kalács (én diósat szerettem volna, a fiúk fahéjasat), ezért megcsinálták nekünk fele-fele ízben :). Innen aztán mentünk tovább a szerpentineken és egy kisebb vízesésnél álltunk meg. Voltak szamarak, amiket Lehel megsimogatott, aztán pedig kicsit felfelé túráztunk a vízesés mentén. Lehel nagy elánnal ment előre, nagyon magabiztosan menetelt felfelé. Fent megcsodáltuk a tájat, aztán leereszkedtünk visszafelé, itt kicsit már félt, végül persze le kellett hozni. Ezután az út lefelé vitt minket Árgyasudvarhely felé, ami a Transzfogarasi út vége. Ez egy kb. kétórás út volt, de itt jöttek ám a medvék! Négyszer láttunk lefelé menet medvéket, akik vagy az út mellett sétáltak, vagy az út közepén ácsorogtak. Ilyenkor persze az összes autós megáll, senki nem üti el őket, mindenki csodálja, hogy milyen közel vannak. Azért láttunk vakmerő embereket is, akik a kocsiból kiszállva nézték a medvét, amint az éppen felfelé mászott a hegyen tőlük nem olyan messze. Egyszer nekünk is meg kellett állnunk egy beugróban, mert Lehelnek hányingere lett, de én rendesen paráztam azalatt az 5 perc alatt és nagyon füleltem végig. Lefelé menet a Vidraru gátat is érintettük, ahonnan csodálatos, grandiózus látvány tárul az ember szeme elé. Ott is megálltunk kicsit sétálni és felmentünk a kilátóba. Gyönyörű volt a kilátás. Nem is tudom, mintha egy sci-fi filmben lettem volna hirtelen, olyan érzésem volt. A víz mondjuk itt is iszonyúan le volt apadva, látszott a sziklán, hogy hol kellene lennie a normális vízszintnek. A gátnál sok juhászkutya is volt, heverésztek, szunyókáltak az úton. Nagyon szép kutyák voltak, de nem volt merszem odamenni hozzájuk, ahogy egyébként senkinek se. Az út után Árgyasudvarhelyre érkeztünk meg, ahol egy panzióban foglaltam szobát. Itt sajnos nem volt lehetőség enni, így előtte még bekaptunk valami egyszerűt és úgy mentünk átvenni a szobát. Ragyogóan tiszta és szép, de icipici szobát kaptunk, ráadásul a helyen kb. egyáltalán nem beszéltek angolul. Volt egy kicsi bár, ahol szerettünk volna sört és kávét vásárolni, de nem jött senki kiszolgálni vagy fél óráig, utána meg alig értették azt is, hogy egy sört és két kávét szeretnénk. Kedvesnek kedvesek voltak, mosolyogtak, de elég nehéz volt kommunikálni velük. Itt Lehel este nagyon pörgött az apjával és már fél 10 volt, amikor még mindig birkóztak, hiába kértem, hogy legyenek halkabban. Ebből aztán az lett, hogy a gyereket alig lehetett lehalkítani, mert túlpörögött, végül elő kellett vennem a szigorú arcomat és így lett csend és elalvás 10 körül.  

Másnap elhagytuk a panziót, egy boltban vettünk pogácsát és kefirt reggelire, majd útnak indultunk Bulgáriába, Sunny Beachre. Ez jó hosszú út volt, már pontosan nem emlékszem, de kb. hétórás. Közben párszor megálltunk kis szünetekre, nyújtózni, kávézni, jégkrémezni. Én a nagy útra itthon egy csomó mindennel készültem, hogy Lehel jól bírja majd az utazást. Egyrészt sok egészséges nasit és gyümölcslevet vettem, másrészt pár új dolgot, ami izgalmas lehet utazás közben, ha már nagyon unná magát. Vettem 2 új kisautót, gyurmát, 4 foglalkoztató füzetet és egy mágneses építőt is utazószettben. Ehhez képest amit odaadtam végül, az egy kisautó volt és két matricás füzet. És nem volt semmi nyűg, semmi unatkozás, Lehel végig az utat nézte és azzal kapcsolatban kérdezett vagy azt kommentálta. Evett, ivott, aludt, kérte, hogy kapcsoljunk zenét vagy énekeljek neki. Elvittük a jelenlegi kedvenc könyvét, ami a Thomas és barátai és abból ő "olvasta fel" nekünk a meséket (amiket ugye már fejből tud). Elvittük a kedvenc kisautóit is, azokkal is sokat játszott útközben. Szóval nagyon jól bírta, olyannyira jól, amire én se számítottam. Bulgáriába késő délután érkeztünk meg. A Dawn Park apartmanhotelben vettünk ki egy szobát, amivel nagyon elégedettek voltunk. A szobánk nem volt nagy, de hármunknak éppen elegendő. Volt egy hálórészünk, amit függönnyel el lehetett választani, abban két egyszemélyes ágy összetolva, éjjeliszekrények és egy sminkasztalka tükörrel. Ebből nyílt egy zuhanyzós fürdőszoba. A lakás többi részén volt egy kinyitható kanapé, előtte pedig egy utazóágy, amit bár nem kértünk, de Lehelnek raktak be és egyébként Lehel főleg itt aludt aztán. A konyha picike volt egy mosogatóval és egy főzőlappal, valamint egy asztallal és négy székkel, ami nagyon szűkösen fért el, kb. centire ki volt számolva minden. Kávéfőző nem volt, de azt szerencsére vittük magunkkal itthonról. Ezen kívül volt még egy kis erkélyünk asztallal és két székkel, ahol esténként ücsörögtünk Gáborral. Az apartmannal összességében nagyon elégedettek voltunk, minden rendben volt vele, tiszta volt és kaptunk takarítást és tiszta törölközőket is, valamint a recepción minden kérésünket megoldották. A kertben lent volt egy nagy medence, külön gyerekmedence résszel, ide is mindennap lementünk egy kicsit. Gábor úszott, Lehel a gyerekmedencében játszott vagy épp összebarátkozott egy bolgár kisfiúval, én napoztam a napozóágyon vagy macskáztam. Az apartmanhotelhez étterem és bár is tartozott, amiket szerettünk volna kipróbálni, de végül az összes nap úgy alakult, hogy máshol ettünk, ittunk. Reggelire mindig bevásároltunk a közeli boltban és az apartmanban ettünk. Viszont ebédet csak egyszer készítettünk, csevapot sütöttünk, amihez vettünk sopszka salátát egy büfében, nagyon finom volt. A napok nagyjából ugyanúgy teltek: séta, tengerpart, séta, otthon, vacsora a sétányon. A tenger gyönyörű volt, tiszta és meleg, végig hullámzott, a part kilométereken keresztül finomhomokos. Sokat ugráltunk a hullámokban, homokvárakat építettünk, kagylókat és köveket gyűjtöttünk, Lehel fel-alá rohangált a víz mentén, ezt sosem unta meg. Még itthon vettünk egy kis vagont, ami a lehető legjobb ötletünk volt, mert ebben vittünk mindent a strandra, amire szükség volt: törölközők, árnyéksátor, homokozókészlet, játékok, gyerek. Kb. 15-20 perc sétára volt tőlünk a tenger, így ez a vagon életmentő volt. Ami még nagyon jó volt, hogy majdnem minden délután aludtunk kb. másfél órát. Lehel kidőlt, mi mellé bújtunk és minket is elnyomott az álom. Szerintem hónapok óta nem aludtam olyan jól, mint ezeken a délutáni sziesztákon. Az idő konstansan 28-30 fok volt végig, ami csodálatos volt, nem fáztunk vizesen, de meg se pusztultunk a hőségtől. Én csak egyszer égtem le egy kicsit, de az se volt vészes. Nagyon finomakat ettünk, balkáni burgereket (ami másmilyen, mint a itthoni), kagylót, rákot, rablóhúst, halat, minifánkot, fagyit és rengeteg friss, zamatos gyümölcsöt. Volt egy kedvenc éttermünk a soron, oda kétszer is elmentünk vacsorázni, happy hours volt a koktélokra, nagyon jó volt a kaja és közben volt zenekar is a színpadon, Lehel végigtáncolta a számokat és pacsizott az összes zenésszel. Lent volt épp Gábor egyik barátja is a családjával, így háromszor velük is összefutottunk strandolni és enni, az is nagyon jó volt. Lehel egyébként percek alatt barátkozott össze mindenféle gyerekekkel, ezt is olyan jó volt nézni. Úgy esett, hogy a névnapja is éppen akkor volt, amikor ott voltunk, így aznap elmentünk Várnába kirándulni. Ünneplés gyanánt beültünk egy cukrászdába, ahol választhatott magának süteményt, este pedig elvittük a vidámparkba (ami szintén a tengerparti sétányon volt), ahol a kedvenc játékra négyszer felülhetett. A névnapjára még egy szirénázó rendőrautót is kapott, amit Neszebárban választott, amikor elmentünk oda kirándulni. Neszebár valóban egy csodás kis ékszerdoboz, nagyon jól éreztük ott magunkat. Finom burgaszi gyümölcsborokkal és szalmakalapokkal tértünk onnan vissza a szállásunkra. Sunny Beachen összesen 6 napot töltöttünk, kedd reggel vettünk búcsút a tengertől és indultunk vissza Románia felé.

Itt megint egy elég hosszú, kb. hatórás út várt ránk. Brassó felé mentünk, de magát a várost kihagytuk, mert inkább vidéken szerettünk volna megszállni. Hosszan nézegetés után Zernest volt a választott úti cél. Itt egy lovas panzióban foglaltam szobát. Azt láttam, hogy a panzió a hegyek között lesz egy völgyben, de hogy ilyen csodálatos helyre fogunk érkezni, arra nem számítottam. Ettől a helytől mindhárman elámultunk, annyira meseszép volt. Igazi takaros kis panzió a hegyek között, körbe lovak és tehenek és este mikor sétáltunk, még egy róka is átsétált előttünk. A szobánk igazi autentikus, vidéki hangulatú szoba volt, tágas és nagyon kényelmes, mindennel felszerelve. Lent étterem működött, így érkezés után egy nagyon finom vacsorát költöttünk el a völgyben. Itt se igazán beszéltek angolul, de végtelenül kedvesek voltak. Körbe istállók voltak, ami Lehelt nagyon felvillanyozta. Hamar összebarátkozott egy román kislánnyal, Amáliával, akivel percek múlva már kézen fogva sétáltak be az istállóba és együtt etették Tomit, a fríz lovat. Amíg Lehel csodálta a lovakat, traktorokat és lovasszánokat, meg Amáliával szaladgált körbe, addig mi a világ legnagyobb nyugalmával tudtuk ülni a teraszon, kezünkben egy pohár borral. A levegő itt nagyon tiszta, friss volt, az idő pedig pulcsis, jól esett a meleg ruha. Este itt is hamar elnyomott minket az álom és nagyon kellemes volt ablakot nyitni a szobára. Ezen a csodás helyen reggel reggelivel vártak minket a teraszon, ami szintén szuper volt. Komolyan, itt az ember idegei szerintem fél óra alatt teljesen kisimulnak. Aki itt él, szerintem a stresszt hírből sem ismeri. Nézegettem a programfüzetet és szerintem nem unatkoztunk volna, ha itt töltünk pár napot. Annyira tetszett nekünk, hogy megfontoljuk, jövőre visszatérünk-e ide, még akkor is, ha amúgy nincs valami közel.

Zernestből reggel Székelyföldre indultunk. Kis román falvakon vitt minket az út és ami nagyon tetszett nekünk: az össze faluban szinte egymást érték a gólyafészkek, tele gólyákkal. Tényleg, akármerre néztünk, mindenhol gólya volt, jobbra, balra, a levegőben is. Én ilyet még nem láttam. Ami az emlékezetemben van a mi vidékünkről, hogy néhány gólyafészket látni útközben, amiben ímmel-ámmal látni gólyát. Itt viszont olyan érzésem volt, mintha a világ össze gólyája Romániában nyaralna. Székelyudvarhely nem volt amúgy messze. Itt egy szállodában foglaltam magunknak szobát, de érkezéskor nem vettük át rögtön a szobát, hanem még átmentünk Korondra. Székelyföldön tényleg minden magyar: mindenki magyarul beszél, minden magyarul van kiírva. Egy kis bisztróban ettünk egy kisebb ebédet, körülöttünk csak magyar szót lehetett hallani. Korondon sétáltunk egy nagyot, Lehel bevágott egy kürtős kalácsot, vettünk fazekas edényeket és Lehel választott egy fajátékot magának. Utána visszamentünk a szállodába, addigra már nagyon meleg volt, így örömmel mentünk a wellnessbe, miután letettük a cuccainkat. Pár órát fürödtünk, játszótereztünk, majd 8-kor elmentünk vacsorázni. Finomat ettünk, aztán felmentünk a szobánkba. Lehel úgy elaludt, hogy még beszéltünk hozzá, mert azt hittük, hogy ébren van, de már nem jött válasz. Mi is hamar elaludtunk, de egyikünk se aludt jól, mert nem volt kényelmes az ágy és nagyon meleg volt. Itt is volt svédasztalos reggeli, bőségesen megreggeliztünk, majd elindultunk hazafelé. Az út 8 óra volt, csak kicsiket álltunk meg, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Útközben érintettünk még Szovátát és Parajdot, de Tordát végül kihagytuk, mert felmentünk az autópályára. Itthon már mindenki nagyon várt minket és engem is elöntött a jó érzés, ahogy beléptem a házunkba és szaladt elém a két cicám.