agyrágó bogarak

 Tényleg igaz az, hogy vannak olyan nők, akiknek ha éppen nincs min aggódniuk, akkor csinálnak maguknak okot az aggódásra?

Amúgy nem gondolom, hogy én ilyen lennék, de az elmúlt pár napban már elkezdtem kételkedni magamban. Éjjel álmatlanul forgolódom, reggel pedig nem vidáman ébredek a szerelmem mellett, ahogy szoktam, hanem gondterhelten. Közben meg azt érzem, hogy pokróc vagyok egész nap (legalábbis Gáborral). Hosszú és kimerítő álmaim vannak: Gábor elhagy, nem felelek meg az élet egyik területén sem, nem vagyok békében a testemmel, ezer éve nem látott és amúgy sem nagyon ismert ismerős (értsd: volt munkatársam nővére) hal meg, nővérem volt férjét hívogatom telefonon, mert nincs hol laknom, öt gyereket kísérek a városon át, életem legnagyobb villámlását látom és hallom, ami nagyon félelmetes, kinevetnek mások. Napközben pedig csak rágják az agyamat ezek a kis agyrágó bogarak, hogy jajj, jujj, de félek, nem tudom mi lesz, mi lesz ha...?, miért?...

• Szó volt róla, hogy már nyáron kiköltöznénk a házba, mert légkondis, tiszta, tágas, kertes, medencés, maszk se kell. Marcipán is nagyon szeret ott lenni. Jó ötletnek tűnt, de bennem felvetődött, hogy mi lesz a cicáimmal, illetve hogy fogok bejárni dolgozni? A cica témára (meg amúgy is) meg van ígérve, hogy csinálunk az emeletünkre egy gipszkarton falat és kicseréljük az ajtót, így a cicák nem jutnak majd le a földszintre, ahonnan könnyen kijutnának a kertbe vagy találkozhatnának a ház többi állatával (egyelőre nem jó ötlet, épp elég stressz lesz nekik az új hely). De én akkor is azon rágom magam, hogy valaki figyelmetlen lesz, a macska kijut, elszökik, megijed, nem talál haza, a kaukázusi elkapja a kertben, mert még nem ismeri, az ottani szörcsögős, idős cica átad esetleg valamilyen betegséget... Úgy tervezzük, hogy egy ideig egy zárt szobában lesznek (szép nagy szoba amúgy, hatalmas ablakokkal a kertre), ott tudnak kicsit akklimatizálódni, meg teszek be nekik nyugtató feromonos párologtatót. Később hámot is tervezek nekik venni és azzal kivinni őket, hogy ismerkedjenek az új hellyel és a többi állattal, szóval elvileg nem lesz gond, de én annyira féltem őket, sokszor indokolatlanul is. 
• A másik a bejárás ugye...megnéztem, a google maps másfél órás kellemes bkv-zást kíván nekem mindennap. Mármint csak befelé. Hazafelé még egyszer ennyi. Neee. Mondtam ezt Gábornak, mire simán közölte, hogy akkor veszünk autót. Tény és való, hogy autóval a kívánt cél 17 percnyire van a háztól. Borzasztó csábítóan és kényelmes hangzik. Csak ki kell mennem kicsit a pályára, majd lejönni és itt is vagyok. Gábor szerint. Én a pályától még annyira rosszul lettem (mikor még jártam vezetni tanulni, egyszer mentünk pályán, én a végén, mikor kiszálltam az autóból, majdnem elestem, úgy elszédültem az adrenalintól). Gábor szerint viszont a pálya még biztonságosabb is, mint keresztül menni a városon. Ő ennek még örül is. Azóta böngészi nekem az oldalakat, hirdetéseket, amúgy is autómániás és egész nap autós műsorokat néz, szóval már több autót is látott, amit szerinte meg lehet venni. És persze majd ő gyakorol velem, ettől nem is félek, mert ügyes és türelmes. De nekem görcs áll a gyomromba, ha arra gondolok, hogy 3-4 hónap múlva már egyedül el kell jönnöm az autóval otthonról. Reménykedem benne, hogy csak egyelőre, és nyár végén már mosolygok majd ezen, hogy hogy kicsinált emiatt az ideg, de most elég rossz ez az aggódás és a magamba vetett bizalom hiánya. Pedig mindig úgy képzelem el az életemet, amikor becsukom a szemem, hogy ott lakunk, reggel kényelmesen elkészülök (a jelenlegi az első munkahelyem, ahová 9-re vagy 10-re járok, előtte mindig 6-ra vagy még korábban jártam), beülök az autómba, berakom a kutyát és kényelmesen eljövök dolgozni. És most itt van előttem ez az egész egy karnyújtásnyira, én meg teljesen be vagyok rezelve. 
• És Gábor szerint, ha már egyszer a cicák is megszokják, meglesz a gipszkarton fal, lesz autóm, ugyan minek jönnénk vissza? Hiszen még a lakásomat is ki tudnánk adni, extra jövedelemként. Erre pedig egy ellenvetésem sincs, mondjuk nem is akarom, hogy legyen, hiszen hosszútávon nekem is kertvárosi élet a cél. Úgyis ezt akartuk, csak mondjuk jövőre vagy utána. De így most túl hirtelen, túl gyors. Engem minden változás megvisel (a jó is), nehezen váltok bármiben, akkor is, ha tudom, hogy jobb következik. Pedig ez időszerű, igazából nincs mire várnunk, szeretnénk is mindketten, csak valahogy a lelkemnek kicsit több idő kell, míg elfogadja az újat.
• Van még egy vissza-visszatérő agyrágó bogaram, ez pedig egy személlyel kapcsolatos, akivel a kapcsolatunk látszólag ugyanolyan jó, mint régen. Én viszont szuperérzékenységem lévén azt érzem, hogy neki valamiért ellenszenves vagyok már. Egy barátnőről van szó. Gábornak szoktam erről is beszélni, erre ő azt mondja, hogy az élet ilyen, van az embernek pár kivételes barátja, de mivel az ember mindig változik, ezért a kapcsolatok is sokszor változnak, megváltozunk, elhagyjuk egymást, új barátaink lesznek. És én pl. ezzel a lánnyal egyáltalán nem érzem már az összhangot. És miközben azt érzem, hogy felnézek rá, nem tudom ennek az okát. De mikor arra gondolok, hogy dobom a barátságot (mondjuk nem keresem többé), akkor végtelenül szomorú leszek. Furcsa ez az érzelemkavalkád vele kapcsolatban, egyelőre nem tudom még a helyére tenni.
• És ami még rágcsál, mondjuk ez nem kifejezetten nyomaszt, inkább csak visszatérő gondolat: a social media. Mi lenne, ha egy megszűnne, eltűnne, letörölném? Mert most szeretem, nézegetem, olvasgatok másokról, cikkeket, programokat találok, fényképeket is szeretek nézegetni, de ha nem lenne, vajon mivel tölteném az időmet? Vajon hasznosabban? Vajon megváltozna másokról a véleményem? Vajon hiányozna, hogy posztoljak? (Én elég gyakori posztoló vagyok: magamról, állataimról, sütikről/kajákról, képes vagyok fél napig is sztorizni, hogy mit csináltam aznap...) De lehet megérné?
• Jó, Gáborral kapcsolatban is el szokott néha fogni az aggodalom. De erre nem ő ad okot, tudom, hogy én generálom a komplexusaimmal (amik egyébként egy időre olyan szépen eltűntek, amíg nem voltam kapcsolatban). Neki előttem bombanői voltak. Amúgy csak az egyikről mesélt, de az is épp elég volt, kb. igazi playboy címlaplány lehetett. De leírta magában, hosszú a story, nem is ez a lényeg, hanem hogy néha attól félek, hogy neki csak ezek az igazi kerek bombanők tetszenek, gyönyörű idomokkal, arccal és hajjal, szupercsini rucikban. Én meg nem ilyen vagyok, ha agyon gyötröm magam se leszek soha csinibaba. És ezért bujkál néha bennem az aggodalom, hogy kevés vagyok neki. 

Reggel néztünk egy összevágott, zenés videót Mallorcáról és azt éreztem, hogy ha eltölthetnék 2 hetet egy ilyen helyen, ahol egész nap sütne a nap és semmi dolgom nem lenne, csak napozni, pihenni, meg rekreálódni, az összes agyrágó bogaram pusztulásra lenne ítélve.