mesterségem címere: barista

 A véletlen (és a kényszer) sodort engem 2011-ben ebbe a szakmába. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mit takar ez valójában és hogy én valaha ezt a szakmát fogom űzni sok éven keresztül. 

Úgy kezdődött, hogy az egyetemi tanulmányaimat (a szakdolgozaton kívül) letudtam és sürgősen munkát kellett találnom. Az összes eladói munkára jelentkeztem, ami csak hirdetés volt a belvárosban, de egyik helyre se vettek fel, mert túlképzettnek bizonyultam. Később akartam majd ugyan a diplomámmal dolgozni, de akkor nagyon kellett a pénz és mivel a szakdolgozatom még nem volt meg, így diplomás állásokat nem pályáztam meg. Apukám előtte halt meg, eltemettük, elgyászoltam. Utána saját lábra kellett állnom, bárhogy. (Nem mintha előtte, amíg évekig betegeskedett, nem én kerestem volna a pénzt, de az diákmunka volt és ez megszűnt, miután abszolváltam az egyetemen). Szóval a sok gagyi és "semmi kedvem hozzá, de muszáj" munkák mellé kaptam egy telefonszámot, ami egy éppen megnyílt kis kávézó tulajának volt a száma, aki pultost keresett. Nem teketóriáztam sokat, felhívtam a számot és már aznap mehettem interjúra. Emlékszem, nagyon izgultam előtte és arra gondoltam, hogy én meg a vendéglátózás?? soha nem tudnám magam elképzelni benne... Az interjú végül jól sikerült és a következő szombatra be is hívtak próbanapra. Annyira izgultam előtte való éjjel, hogy alig aludtam valamit. Reggel 6-ra kellett mennem, én meg már 5 előtt fent voltam és arra is emlékszem, hogy a régi, kis konyhákban álltam a sötétben, kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön egy kis hűs levegő és a tetőt néztem, ami alattunk volt. Most is emlékszem arra a levegőre, ami akkor bejött az ablakon, arra a hangulatra, arra a sötét hajnali fényre.

A próbanapon aztán végig pörögtem, rohangáltam egész nap, extra kéréseket teljesítettem. Akkor még nem igazán tudtam angolul vagy amiről azt gondoltam, hogy tudom, azt se nagyon mertem kimondani. Ezért rohangáltam vissza a pultba és a főnököt kérdeztem, hogy ez meg az hogy van angolul és szaladtam vissza mondani a turistáknak. Szendvicseket csináltam, süteményeket pakoltam ki, kávékkal szaladgáltam, teli tálcákkal tipegtem ki és üres poharakkal és tányérokkal megrakott tálcával egyensúlyoztam vissza. Mosolyogtam, vidám voltam, annyira pörögtem, iszonyúan dolgozott benne a jóféle stressz. Mikor elküldtek félóra ebédszünetre, nem is bírtam enni semmit, csak vártam, hogy leteljen az idő és visszamehessek. A nap végén hatalmas dícséretet kaptam, nemcsak a főnöktől, hanem a többi pultostól is. Nekem is jó volt, jól éreztem magam, és éreztem, hogy nagyon jól ment. Azt gondoltam magamban méghogy nem nekem való a vendéglátás?? Behívtak a következő hétre a lyukas napokra, amikorra nem volt ember. Kérdeztem, hogy akkor jó voltam, felvesznek? Kitérő volt a válasz, mindig csak ez, hogy "majd meglátjuk és te is meglátod, hogy mennyire tetszik....", holott én már tudtam, hogy tetszik és ezt szeretném csinálni. Aztán 2 hét múlva kaptam rendes szerződést és mindent: pultos lettem. 

A következő hetek sok tanulással, gyakorlással és munkával teltek. Hamar megtanultam mindent, ami a pultban csak létezik, egyedül a kávégéphez nem állhattam még. Oda csak a főnökék meg az a 2-3 ember állhatott, akik már bizonyítottak (és régebb óta ott dolgoztak). Aztán úgy döntött a főnök, hogy ideje engem is megtanítani a kávékészítés minden csínjára-bínjára. Először is megtanultam az őrlők működését, beállítását. Aztán az őrölt kávé adagolását és a tömörítést. A gép használatát: hőmérsékletek, nyomás, szimpla, dupla, rövid, tiszítás. Aztán a tejezést: gőzölés professzoinálisan. És legvégül a legnehezebbet: a mintaöntést. Mire szép mintát sikerült öntenem (szív, rozetta, tulipán) természetesen eltelt egy-másfél év. Ez nagyon sok gyakorlást és kitartást igányel, különösen nekem, akinek nem annyira jó a kézügyessége. 

A benti tanuláson kívül részt vettem többször is barista tanfolyamokon, összesen talán négyszer voltam (a Semiramisnál és a 42-nél, de utána részt vettem egy csomó cuppingon, pörköltem is kávét, versenyeken is voltam -mint néző). Nagyon megszerettem. Imádom a kávé ízét, az illatát. Imádom a kávé hangulatát (én azt gondolom, hogy saját hangulata van). Szerettem készíteni is. Főleg, mikor már sokkal komolyabb gépünk, egy La Marzocco Strada-nk volt, amin a nyomást is végig te állítgatod a 22-24 másodpercig, amíg jön a kávé. Ha túl kevés vagy túl sok jön le, mehet a levesbe. Én rossz italt soha nem adtam ki (legalábbis szándékosan, véletlenül nyilván mindenkivel előfordul, de ilyenkor készítettünk egy másikat a vendégnek). 

És hiányzik. A szaktudás kicsit feledésbe merült az utóbbi 2-3 évben. Azóta tuti új trendek vannak már és frissebb tudás. Nemcsak a készítés hiányzik, hanem a szervírozás is. Egy finom, meleg karamellás latte felszolgálása egy esős, őszi napon vagy egy isteni, frissítő jeges kávé szervírozása egy forró napon. Hiányoznak a vendégek, a small talk, a rengeteg nevetés. A magyarok. A turisták. A törzsvendégek. A bolondok. A kutyás vendégek. A nem kutyás vendégek. Akiknek mindig minden finom. A finnyásak. A mosolygósak. A mogorvák. Az éhesek. A 30 kávérendelést leadók. A vegák. A laktózérzékenyek. A húsevők. A vegánok. A tisztaságmániások. A diákok. A könyvmolyok. Akik még újságot olvasnak. A telefonnyomkodók. A randizó párok. A helyes pasik. A helyes családok. A gyerekek....

Bár van itthon egész komoly kis készletem: van saját kézi őrlőm, cold brew készítőm, V60-am, aeropress készletem, tejkiöntőm, hőmérőm, mérlegem...évek óta porosodnak.

Leszek vajon még újra barista? Állok még vajon a pult mögött, hogy finomat adjak az embereknek? Lesznek még téli, hideg napok, amikor mindent beleng a frissen őrölt arabica kávé illata és perzselő nyár, amikor az emberek sorban állnak majd cold brew-ért? 

Én szeretném.