mesterségem címere: állatorvosi asszisztens

  Elmentem este fürdeni és szándékosan nem vittem magammal semmit: se telefont, se könyvet. Hagytam, hadd járjon az agyam csak úgy azon, amin szeretne. És a gondolatfolyam elejére már nem emlékszem, csak arra, hogy egy cicára és annak történetére gondoltam, ami tavaly tavasszal történt.

Én 2020 nyarán tettem sikeres vizsgát az állatorvosi asszisztens képzésen és osztálymásodikként végeztem (ilyen van vagy ezt most találtam ki?). De még mielőtt a vizsgát letettem volna, már javában állást kerestem ebben a szakmában. Így történt, hogy áprilisban jelentkeztem az Állatorvostudományi Egyetem kisállatkórházába, egy asszisztensi állásra. A jelentkezés után hetek teltek el és amikor már szinte el is felejtettem ezt a lehetőséget, akkor hívtak fel telefonon, hogy be tudnék -e menni másnap interjúra. Nagyon izgatott lettem, főleg, hogy előtte utoljára 2012-ben voltam állásinterjún (ha nem számítjuk a vízuminterjút az Amerikai Nagykövetségen, ami izzasztó volt). Másnap azonban elég nagy önbizalommal mentem be és az interjú is jól sikerült, annyira, hogy az állatorvos csapat felajánlotta, hogy ha épp ráérek, be is meheténk velük egy műtétre. Igent mondtam, és nemcsak azért, mert nagyon érdekelt a műtét, hanem azért is, mert úgy sejtettem, hogy ha nemet mondok, azzal rontom az esélyeimet. Még a műtét előtt körbevezetett az egész épületben az egyik asszisztens, mindent megmutatott és bár nekem minden nagyon új volt, de közben nagyon tetszett is. Igazából már úgy jöttem el onnan, hogy sejtettem, hogy engem fognak a három interjúra behívott versenyző közül választani, és ez így is lett. Nekem nem volt tapasztalatom a másik két emberrel szemben, de ezen kívül nem tudtam róluk semmit és azt sem, hogy végül miért engem választottak. 

Három hónapig dolgoztam csak ezen a helyen, ami hatalmas tapasztalat volt, ugyanakkor életem egyik legkimerítőbb munkája volt lelkileg. Azt nem írom, hogy fizikailag is, mert bár emelgettünk 50 kg-os kutyákat, a minnesotai kertészetnél keményebb munkám soha nem volt, ahol egy hét alatt leadtam 3 kilót (tehát ha sokat és gyorsan akarsz fogyni, menj el dolgozni egy kertészetbe, a siker garantált!). Egyébként én itt az egyetemen is fogytam, csak itt a lelki dolgok miatt. Mikor felvettek és az első napokban intéződtek a papírjaim, sokat masíroztam át az irodákba, már ott fogadott egy kétes kijelentés, amikor a kezembe nyomták a paksamétámat: "kíváncsi leszek, te meddig bírod!". Visszakérdeztem, hogy ezt mire érti, mire kitérő válaszok jöttek, magyarul nem tudtam meg, hogy mire érti, de minimálisan elvette a kedvem, legalábbis bogarat ültetett a fülembe. Én a szülészeti osztályra lettem felvéve, de amíg itt dolgoztam, egy babakutya vagy babacica sem született az osztályon, ellenben mindennaposak voltak az ivartalanítások és a daganateltávolítások. A munkatársaim segítőkészek voltak, sok mindent megmutattak, megtanítottak erre-arra, mert a suli sajnos a covid miatt áttért az online oktatásra, így egy óra nem sok, de annyi gyakorlatom se volt. Tehát az egyetemen mutatták meg, hogy hogyan kell lefogni az állatokat vizsgálat közben, hogyan kell kanülálni és műtétre előkészíteni őket. Sok neves orvossal találkoztam és voltam bent nagy műtéteken, besegítettem a belgyógyászaton és a sebészeten, sokszor voltam a röntgenben. Nagyon sok mindent tanultam a 3 hónap alatt, de ahogy a végéhez közeledett a próbaidőm, be kellett látnom, hogy nem igazán nekem való ez a szakma. Már az első hónapban is éreztem, hogy döcögősen megy, és akkor tettem magamnak egy ígéretet: hogy kivárom a próbaidő végét, ha akkor sem megy és nem érzem a magaménak, akkor eljövök. A többiek amúgy elégedettek voltak velem, az állatorvosok dicsértek (nem mindig, ha pl. sürgős esetben nem tudtam valamit, akkor ment az ordibálás, hatalmas volt a stressz), a fizetésem jó volt és büszke is voltam rá, hogy itt dolgozom. De sajnos óriási stresszel indultam el minden reggel dolgozni és ahogy telt az idő, ez nem csillapodott, sőt, épp ellenkezőleg: egyre idegesebb voltam minden nappal. Nem éreztem, hogy jól megy. Az állatok a vizsgálat alatt kificánkoltak a kezemből, ha meg nem tudtak, akkor azt éreztem, hogy túl erősen fogom őket, közben értük is aggódtam, de azért is, hogy nehogy megkapják félelmükben a vizsgáló orvost. A műtétekre nem szerettem előkészíteni őket, mert féltem, hogy valamit elrontok és bajuk lesz (soha nem lett bajuk). A műtéteket sem szerettem, mert én felügyeltem az altatógépet, hogy vesznek -e rendesen levegőt, illetve adtam még be nekik altatót, ha ébredni kezdek (de mindig féltem, hogy véletlenül megszalad a fecskendő). A műtét után sem szerettem őket a helyükre vinni, mert sokszor megébredtek a kezemben és ilyenkor harcoltak, vívódtak, haraptak, féltem, hogy elejtem őket. De két dolgot utáltam igazán: az eutanáziát és az intenzív osztályon való éjszakai ügyeletet. 

Az első eutanáziám egy németjuhász volt, akit előtte két nappal hoztak be a gazdik azzal, hogy rosszul van, lázas, nem bír felállni. Akkor átesett egy rakás vizsgálaton, kapott infúziót, kicsit jobban lett és hazament a gazdikkal. Két nappal később pedig megjelentek ismét, a kutyával a kezükben, miszerint a kutya nem tud felállni. Kérték, hogy altassuk el. Az orvos nem ellenkezett, mert amúgy a kutyának rosszak voltak az eredményei és nem láttak esélyt arra, hogy fel tudják állítani. A gazdik pedig fizettek és kimentek. Én döbbenve álltam ott, a kutya ült a földön, szétcsúszott lábakkal, lógó fejjel. Szerintem tudta, hogy meg fog halni, fel se nézett, nem ellenkezett, nem nézett senki szemébe, csak meredt a semmibe. Én már ezen a ponton elkezdtem sírni, ahogy néztem a kutyát. Kérdeztem az állatorvost, hogy miért nem maradtak bent vele a gazdik? Nem lehet, vagy miért? Mondta, hogy lehet, de sok mindenki nem bírja. A kutyát ketten altattuk el, az orvos adagolta az altatót, én fogtam a kutya fejét. Egy valamit kívántam akkor: bárcsak bent lennének a gazdái és ők fognák a fejét, amíg elalszik, nem egy számára idegen ember, egy idegen helyen. Akkor azt hittem, hogy ennél a szívtelenségnél nincs rosszabb, hogy behozza a még élő állatot, leteszi, majd kisétál az ajtón. És amúgy nincs is, de ami még ennél is rosszabb volt a következő eutanáziánál: hogy a gazdik bent maradtak. Egy öreg cicát altattuk el, hátra mentünk egy nyugisabb rendelőbe, a házaspár szeretett volna végig bent maradni. Na ez tényleg nagyon kemény volt, ott sírtak mindketten, simogatták a cicát, álltunk csendben, én nyeltem a könnyeimet. Amikor az orvos megszólalt halkan, hogy már elment, úgy zokogott a nő, hogy rossz volt nézni, nagyon szívszorító volt. Ezután nem tudtam már, hogy melyik a rosszabb: ha bent vagy a gazdi, vagy ha nincs (az állatnak jobb, ha bent van a gazdi, nekem viszont mégsem volt az, mert nagyon nehezen viseltem a síró, szomorú embereket, legszívesebben megöleltem volna őket, de ehelyett még azt is szégyelltem, hogy könnyes lett a szemem). Az állatokat eutanázia után be kellett zsákolni, ha a gazdi nem vitte el a tetemet. Sokan nem vitték el, mert nem volt hova eltemetni őket. Nekem a zsákolás is egyfajta szertartás volt. Nem azt mondom, hogy a többi asszisztens csúnyán bánt volna a tetemekkel, de ők csak berakták, mint egy krumplit és kész. Míg én úgy tettem be a tetemeket, mintha még élnének, nem akartam, hogy koppanjon, ütődjön. Ez csak egyszerű tisztelet, nem tudtam volna másképp csinálni. És ahonnan ez az egész poszt eszembe jutott, az a fehér cica esete, akit egy egyszerű vizsgálatra hoztak be, mert csökkent az étvágya, de a vizsgálatok által hamar kiderült, hogy szinte az egész cica tele van daganatokkal. Amikor az orvos ezt közölte a gazdival, az összetört, zokogott a rendelőben, mert bármire számított szegény, csak erre nem. Az orvos ott helyben szerette volna elaltatni, mert a tüdejében látta a daganatokat és azt jósolta, hogy ha nem altatja el, a cicának fájdalmas, fulladásos halála lehet. A gazdi tagadásba tért át, szerintem sokk érte, így fogta a macskát és elment. Rá pár napra azonban láttam az előjegyzésben, hogy jönni fog eutanáziára (később kiderült, hogy az orvos felhívta és meggyőzte, azt mondta, búcsúzzon el tőle a család, utána pedig jöjjenek be, a gazdi pedig így tett). Én nem akartam bent lenni azon az eutanázián, mert tudtam, hogy a gazdi nagyon fog sírni, így reggel megkértem egy kollégámat, hogy menjen majd be helyettem erre az altatásra. Belement, bár mikor mentem ki a rendelőből, az orvos kicsit furcsállta, hogy kimegyek és más jön be, de én igazából ekkor már tudtam, hogy nem akarom ezt csinálni. 

És ami még tényleg nagy lapáttal rátett arra, hogy felmondtam, az az éjszakai ügyelet volt az ICU-n. Itt súlyosan beteg vagy olyan állatok voltak mindig, akiknél kétesélyes volt, hogy megérik -e a reggelt. Őket általában 2-3 óránként kellett gyógyszerezni vagy valamit cserélni rajtuk, figyelni az infúziót, figyelni, hogy élnek -e még. Nekem itt végig azzal telt a 12 órám, hogy néztem őket, figyeltem, aggódtam. 12 óra tömény aggódás volt és amikor reggel 8-kor véget ért a műszak, akkor olyan ólmos fáradtsággal indultam haza, hogy azt elmondani nem tudom. Nemcsak azért, mert nem aludtam éjjel, hanem mert olyan szinten szívott le a stressz és az aggódás, hogy ilyenkor általában az egész napot végigaludtam és akkor is csak azt éreztem, hogy egyszerűen nem sikerül kipihennem magam. Meg persze az olyanok is megviseltek, amikor egész éjjel egy fekete macskához, egy rottweilerhez vagy egy tacskóhoz beszéltem, ápoltam, figyeltem hogy hogy van és reggel még jól volt, amikor elmentem, majd 2 nap múlva, mikor mentem újra dolgozni, már nem élt. 

Amikor felmondtam, a főnököm nagyon dühös volt, első körben szinte ki is zavart a szobából. Miután lecsillapodott, pár óra múlva kért, hogy beszéljünk. Elmondtam neki mindent őszintén, azt is, hogy személyes okok is vannak a háttérben (volt egy asszisztens, akivel sehogy sem tudtam együtt dolgozni és ez is kikészített), elmondtam, hogy nem bírom ezt a stresszt. Hogy nem megy jól, béna vagyok, nem érzem magaménak, nem érzem, hogy fejlődnék. Ő cáfolta ezt és amikor azt mondtam, hogy nem bírok ki több éjszakát az ICU-n, mert végigaggódom a 12 órát, akkor azt mondta, hogy de hát pont ilyen emberekre van szükség, akik végigaggódják a 12 órát és figyelnek és nézik, nem olyanokra, akik alszanak vagy filmet néznek. Megmondtam neki, hogy 3 hónapot adtam magamnak, de nem ment, és sajnos fizikai tüneteim is vannak, nem tudom csinálni. Azt javasolta, hogy ha ki akarom próbálni magam még egyszer, keressek egy picike, családias rendelőt, ami nem "nagyüzem", mint az egyetem és nem futószalagon jönnek az állatok. Hátha az lesz a nekem való.

Így kötöttem ki szeptemberben a Rex Kisállatrendelőben, ahol a világ legcukibb állatorvos gárdája dolgozik. Náluk aztán még többet tanultam, és ez a rendelő valóban más volt: oltások, kölyökkutyák, nyuszik, karomvágás. Nyugis volt, jó hangulatú, családias, türelmes. Itt is voltak ugyan műtétek, de a monitorozás sose volt az én feladatom, csak a steril dolgok kiadása a műtőorvosnak. Azonban előbb-utóbb is itt utolért az eutanázia hulláma: a macskája fölött síró lányt vigasztaltam, egy házaspárnak adtam át a takaróba tekert, élettelen kutyájukat... Nem csak ez volt azonban a baj, továbbra is éreztem, hogy ez nem az én szakmám. Ügyetlennek éreztem magam és ezért nem voltam elégedett magammal, nem élveztem amit csinálok. Sokszor éreztem munkába indulás előtt azt magamban, hogy egyszerűen nem akarok menni. Ezek után a jelek után pedig itt is felmondtam a harmadik hónap leteltével és eldöntöttem, hogy többé nem szeretnék rendelőben dolgozni. 

Voltak persze jó mozzanatai, irtó sokat tanultam mindkét helyen és nemcsak szakmailag, hanem magáról az életről, emberekről is. Örülök ennek a tapasztalásnak, örülök, hogy megléptem, hogy kipróbáltam és hálás vagyok mindenkinek, aki akár egy dologra is megtanított. De azért nagyon örülök annak, hogy nem ebben a stresszben kell dolgoznom nap mint nap.