"én úgyse"

  Azért írok erről, mert nagyon fel tud bosszantani a közvetlen környezetemben ez a nemtörődömség. Főként azért, mert Gáborról és a nővéremről van szó, akik eleve nem járnak soha orvoshoz, szűrővizsgálatokra sem, és még akkor is elbagatellizálnak mindent, ha betegek (jó, szerencsére akkor nem mindig).

Nekem ugye a szüleim elég korán meghaltak. Persze ők kirívó esetek, hiszek ittak, dohányoztak, stresszeltek, anyám depressziós és pánikbeteg is volt. Apám meg csak szimplán boldogtalan...vagy nem? És ha igen, akkor vajon miért? Sose fogom megtudni... De ők voltak ezek a tipikus orvoskerülők, meg azok az emberek, akik azt gondolták, hogy velük ez úgyse történik meg, a rossz dolgok, a halál csak másokkal történik. Olyannyira nem törődtek semmi ilyesmivel, hogy apámat szerintem soha nem is látta orvos felnőttkorában, anyám meg egyszer-kétszer lenézett a háziorvoshoz, de utána éveken át engem és a nővéremet küldött le receptekért. Akkor nem tűnt fel nekem, hogy ez mennyire gáz, csak csináltam, amire megkért, de később rájöttem: nem mert megjelenni az orvos előtt, mert szarul nézett ki, mert nem tudta volna letagadni, hogy iszik, ráadásul a felírt vérnyomáscsökkentőre ivott. 45 évesen, hirtelen halt meg otthon, kb. egyik percről a másikra. Apám pedig évekig vállat vont afelett, hogy alig tudott járni egy beazonosíthatatlan lábfájás miatt és állandó hasmenéssel küzdött. Mindkettő a rák tünete volt, mint utóbb kiderült, de ő ezekre mind vállat vont, meg hogy az orvosok úgyse tudnak semmit... Aztán már odáig jutott el, hogy fel se tudott kelni az ágyból. Én akkor hívtam hozzá mentőt, akik azonnal beutalták a kórházba, de még akkor is olyan butaságokat mondott a mentősöknek, hogy a tévében látott valami probiotikum reklámot, az esetleg nem segítene rajta? Nem tudta ő sem, és mi sem (utólagos fejjel persze teljesen egyértelmű), hogy végstádiumban volt már. Még megoperálták és a műtét után járkáltunk is be hozzá. Azt mondta, hogy az orvos, aki operálta, azt mondta neki, hogy jól sikerült a műtét és rendbe fog jönni. Mi ezt elhittük, de utólagosan effelől is vannak kétségeim. Pár nap múlva aztán visszatolták az intenzívre és egyik reggel hétkor jött egy telefon, hogy éjjel meghalt. Egyébként nem voltak áttétjei, csak olyan későn került ellátásba, hogy hiába operálták ki belőle a daganatot, a szervezete már nem tudott regenerálódni és összeomlott a keringése. 

És most itt van a hülye nővérem, akinek állandóan van valami baja. Szándékosan írom, hogy hülye, mert nagyon mérges vagyok rá és igenis, az hülye, akinek ennyi baja, fájdalma, problémája van, amiket regényekben ír meg nekem cseten, majd nem megy el orvoshoz, mert őneki erre nincs ideje, se pénze, ő dolgozik, neki gyerekei vannak, meg aztán, úgyse tudnak majd semmit mondani, szar ez az ország, szar az egészségügy. Persze vesz egy új tévét, minden hónapban mutatja nekem az új táskáját, de egy 25 ezer forintos nőgyógyászati vizsgálat már nem fér bele. Közben állandóan jönnek tőle az üzenetek "képzeld, ma is majdnem elájultam, nem tudom mi ez, de nagyon ijesztő" "egész nap szédülök, nem bírok enni, hányni tudnék, majd összeesek" "kéthetente megjön és iszonyúan görcsöl, de szerintem ez csak a klimax kezdete, szerinted?" "ismersz egy jó pszichiátert?" "hazaküldtek a munkahelyről, olyan rosszul néztem ma ki" stb stb... És persze mindent van is mire fogni, neki szar az élete, ez enyém bezzeg milyen jó, mindig én vagyok a szerencsés, ő a szerencsétlen, beteg, depressziós. Mindenről a párja tehet, meg a munkahely, ahol túlhajszolják, meg a volt férje, aki bunkón beszél vele a gyerekek miatt, meg a gyerekek, akik nem fogadnak szót neki, szóval: mindenki ellene van és ő ezért beteg, ez a sok mindenki betegíti őt meg. Múltkor leírtam neki kerekperec, hogy ne csinálja ezt, a szüleink útján jár, panaszkodik, beteg, de nem tesz ellene semmit. Legyen szíves akkor az én kedvemért, legalább a háziorvoshoz elmenni és elmondani neki a panaszokat. Oda végül eljutott, de szerintem csak azért, mert már van online időpontfoglalás és segítettem neki, hogy hogy kell. Onnan elküldték egy csomó helyre, kapott beutalókat. A laborja so-so lett, de a hasi ultrahangon találtak nála epepolipot meg cisztákat a petefészekben. Onnan is továbbküldték, hogy menjen el nőgyógyászhoz meg endrokrinológushoz, a háziorvostól meg kapott beutalót a gasztroenterológiára. De azóta minden megállt. Nem kért sehova időpontot, nem foglalkozik vele, mert már "jobban van". Ellenben megint pánikrohamai vannak, segítsek! De neki nincs pénze/ideje flancos belvárosi orvosokhoz. Találtam neki Pécelen orvost, aki pánikbetegséggel foglalkozik (2 perc guglizással), megköszönte nagyon, majd azóta az sem érdekes. Én elhiszem, aláírom, hogy nem verőfényes az élete, de akkor sem ez a megoldás, hogy akkor leépítem magam csak azért, hogy elmondhassam "tessék, ti tettétek ezt velem!" (ez kicsit olyan, mint anyám volt). Egyébként egyszer már felmerült nála a rák gyanúja, nagyon rosszul volt állandóan, fulladozott, végül bekerült a pulmonológiára, ahol biopsziát is végeztek rajta, de minden negatív lett, később derült ki, hogy pánikbeteg. Akkor foglalkozott is magával kb. fél évig, majd megint minden ment a levesbe... Pedig akkor is megfogadta, hogy mivel szóban forgott a rák, ő onnantól egészséges, sportos, tudatos életet fog élni...tartott mindez addig, amíg ki nem derült, hogy nincs daganat. Szóval mindamellett, hogy nagyon szeretem őt, nagyon haragszom rá, mert tönkreteszi az életét, elmismásol mindent, ma megígéri és holnap már csak megvonja rá a vállát, de közben engem lelkileg terrorizál, hogy ő mennyire beteg és neki milyen rossz.

Gáborral azért szerencsére nincsenek ilyen nagy problémák, de ő is nagyon tud bagatellizálni és eléggé azt gondolni, hogy vele úgyse történik semmi ilyesmi. Őt is nyúznom kell néha egy-egy vizsgálatért (vérkép, szemészet), ahová aztán végül elmegy, de nagyon elhúzza. Most is vissza kéne már rég mennie egy új teljes labort csináltatni, illetve a szemüvege is lassan egy hónapja fel van írva. Amikor meg a szűrővizsgálatokról beszélek, látom, hogy csak bólogat, hogy megnyugtasson, de tudom, hogy kb. soha nem fog elmenni. Engem bezzeg megdicsér, mikor elmegyek, de ő nem hajlandó. A dohányzás is kikészít néha, igaz, nagyon keveset szív és kb. állandóan van nála nikotinspray, hogy leszokjon, tehát a hajlandóság megvan benne, de valahogy akkor sem sikerül neki teljesen. Én ezzel amúgy nem szoktam nyúzni, de legbelül azért bánt, hiszen féltem őt és azóta végképp félek minden ilyesmitől, amióta a szüleim ilyen fiatalon meghaltak. Annak örülök, hogy szeret sportolni és azért viszonylag gyakran edz is, meg folyton kitalál ilyen egészség-programokat, most is csinált valami fokhagymás-grapefruitos cuccot magának, szóval ő azért foglalkozik magával, de azt érzem, csinálhatná még jobban. 

Nem azt mondom, hogy én az egészség mintaszobra vagyok, mert nem így van és ennek ellenére velem is történhet bármikor bármi váratlan, de azt érzem, hogy én azért megteszem a tőlem telhetőt és ha megszületett a baba, még jobban oda fogok figyelni (pl. másfajta szűrésekre is el fogok menni), márcsak az iránta való felelősség miatt is.