rossz minták

  Ma sikerült rosszkedvűen indítanom a napot. Pedig az éjjel jól is aludtunk, Lehel enni se kelt fel, csak valamikor éjjel átsírta magát az ágyunkba és áthoztam, de utána rögtön aludtunk is tovább. 6-kor ébredt és vele együtt keltem én is, nem voltam kifejezetten álmos, kijöttünk a nappaliba tejezni és játszani. De már valahogy ekkor elkapott a rosszkedv, sőt, utána nem olyan sokkal az ingerültség is, pedig arra se nagyon volt okom (jó, apósom adott rá egy kis okot, de azért nem teljesen). Egész hamar meg is reggeliztünk Lehellel és utána azzal a lendülettel én ki is mentem a házból, mert azt éreztem, hogy a négy fal között csak tovább fokozódik bennem a feszültség és a melankólia. Jártam egy nagyot a babakocsival, Lehel pedig végigaludta az egész sétát. Ez azért sokat dobott a kedvemen, utána már kezdtem kicsit magamhoz térni hangulatilag, főztem még egy kávét, Lehellel gurítgattuk a kamiont és közben előfizettem a Netflixre. Egyszer már volt Netflix előfizetésem, de nem olyan sokára lemondtam, mert azt éreztem, hogy nem használom ki. Most igazából csak a Gilmore Girls volt a mozgatórugó ebben, hogy újra előfizessek rá, de nem tudom, hogy most vajon ezen felül meg fogja-e érni. Majd kiderül, meglátjuk. Aztán lehet, hogy Gábornak is tetszik majd és nézeget ezt-azt... Ezután beültünk az autóba és elmentünk a Mömaxba meg az Aldiba. Sikerült vennem két rongyszőnyeget és egy összecsukható kis rekeszt is vettem a szekrényben tárolt hagymának és krumplinak, mert ott amúgy állandó a fejetlenség. De az egész alsó szerkényt úgy, ahogy van, ki kéne szanálni és alaposan kitakarítani...csak hát mikor? Mondjuk ilyenkor, amikor a baba elalszik, pont nekiállhatnék, csak hát ilyenkor annyira jól esik a blog, egy könyv vagy egy film, hogy a fene se akar takarítani, meg pakolni...pedig elképzelésem szerint tök jól meg lehetne csinálni azt a szekrényt és kedvem is van hozzá. Talán majd este, ha korán fekszik majd a gyerek. (Persze, akkor meg tuti, hogy a True Detective új részéhez lesz már csak kedvem...)

Szóval megjártuk az Aldit is, vettünk friss gyümölcsöket, zöldségeket, egy kis csirkecombot, sajtokat, miegymást. Kedvenc idősávom vásárlásra a 11 és 13 óra közötti intervallum, mert akkor szinte üresek az élelmiszerboltok, a kasszánál rögtön sorra kerülök, nincs nagy forgalom az utakon sem és pont úgy érünk haza, hogy ebédidő van. Most is így volt ez, flottul is ment minden. Tegnap nem főztem semmit, mert kaptunk hamburgert, ezért Gábor se tudott ma mit vinni a munkahelyére, meg nekünk se volt semmi a babával. De én este elengedtem ezt, miután Gábor minden egyszerűbb kajára azt mondta, hogy nem kívánja. Nekünk meg Lehellel volt még egy kis tonhalas pestonk a hűtőben. Ahhoz főztem ki rizst és egy kis brokkolit, az egészet összemelegítettem és nagyon finom lett, Lehel akkora tányérral evett belőle, hogy én is alig hittem el. Aztán most elráztam a kis fenekét, betettem neki két altatódalt és el is aludt elég hamar, fáradt volt már. 

Kicsit azt érzem, hogy a január elején érzett tiszta látásmódom kezd kicsit foszladozni és megint kezdenek összegubancolódni a gondolataim. Valamit dolgoznék is, de közben egyetemre is mennék megint szívesen, de közben persze abban sem vagyok biztos. Közben sok mindennel kapcsolatban úgy készülök, hogy tuti jön majd Lehel kistesója, de közben lehet, hogy abszolút nem fog jönni és így nem szabad tervezni (meg ugye Lehel is akkor jött, miután feladtam a vele kapcsolatos tervezgetést). Megint sok mindent túlbonyolítok, előrerohanok a tervezésben, gondolatokban és ezért inkább bele se merek dolgokba kezdeni, mert "mi lesz ha" és társai. Pedig amúgy most kb. semmivel nem kellene foglalkoznom, csak kiélveznem ezeket a napokat, amikor van egy kisbabám, aki számomra a világ legnagyobb kincse. 

hazaértünk a vásárlásból

 

Egyébként az jutott még eszembe, hogy mennyire bennünk vannak azok a minták, amiket a szüleinktől átveszünk. Pl. Lehel az utóbbi hetekben állandóan felszed, felnyal valamit a földről, amitől én kivagyok. Bármit meglát, felveszi és azonnal teszi a szájába. Hiába takarítok, így is van szösz, maradék, akármi a padlón, szőnyegen, előfordul. Na és én egy darabig ilyenkor tökre megijedtem és szerintem túl hangosan, indulatosan szóltam rá, hogy nem szabad és odamentem, kivettem a szájából, ami benne volt. De észrevettem, hogy megijesztem vele és volt, hogy sírni is elkezdett. Aztán pár napja néhányszor tök nyugisan szóltam rá, hogy nem szabad és amikor odamentem hozzá, akkor is szépen megkértem, hogy mutassa mi van a szájában, hadd vegyem ki. Most már ott tartunk, hogy amikor ezt kérem, akkor kinyitja nekem a száját és nem sír, hagyja, hogy kivegyem, ami ott van. És leesett, hogy én ezt az indulatos "jajj nem szabad!" és már szaladok oda, hogy kivegyem a szájából dolgot teljes mértékben anyámtól és a nővéremtől hozom. Anyám is ilyen volt velem, kis apróságokra is ugrott meg tragédiát csinált olyan dolgokból, amiket én pl. hagyni fogok a gyerekemnek (pl. pocsolyázás, sarazás). És a nővérem dettó, ő is így nevelte fel a gyerekeit, mindig ezzel a nagy, ijesztő hangsúllyal. És tudom, hogy ők sem rosszból, rossz szándékból csinálták, hanem pl. féltésből. De mivel látom, hogy nyugis szóval és szépen kéréssel nemhogy meg sem ijesztem, hanem még együttműködő is... Biztos, hogy ezzel a felfedezéssel szemmel tartom majd magam mostanában, mert lehetnek még bennem ilyen minták, amik bár automatikusak és pont ezért meg sem fordul a fejemben, hogy nem feltétlenül jók.