a fogászat, mint házassági próbatétel

  Amúgy ez a csontbeültetés lehozott engem is életről. Én elhiszem, hogy nagyon-nagyon rossz lehetett, fájt...már az elmeséléstől kirázott a hideg, hogy mit fúrtak-faragtak az ember szájában és vágták szét az ínyét...szóval megértem. De én azt érzem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem és maximálisan empatikus és segítőkész voltam, mégis néha azt hittem, hogy egyszerűen agyvérzést kapok a férjemtől. Komolyan, néha már egy szót se mertem szólni, mert nem tudtam, hogy azzal nem idegesítem-e fel még jobban. Vagy visszaszóltam és jól összevesztünk... Mondjuk ha elképzelem, hogy napokig aludni se tudott a fájdalomtól, miközben fájdalomcsillapítón élt, nem tudott rendesen enni, inni, beszélni, nevetni (mondjuk ehhez kedve se volt), szóval tényleg szörnyű lehetett...de közben már én is vágtam a centit, hogy mikor lesz már jobban, mert kezdtem magam alá kerülni ettől a hangulattól. Tegnap már egyébként nem volt olyan vészes a napunk, ma meg már kifejezetten jó volt. Ma délelőtt voltunk bringázni is, délután meg sétálni és ebédre is végre volt kívánsága, hogy mit enne, tehát visszajött belé az élet, de a lényeg, hogy ma már kedves és jófej is volt, majdnem teljesen olyan, mint általában. De nincs még vége a táncnak, csütörtökön megint megy vissza...na meg majd októberben vágják fel neki újra, úgyhogy arra az időszakra előre felkészítem majd magam idegileg.