meginogva

  Azt érzem, hogy annyira nehéz nekem stabilan tartani azt az állapotot, amikor minden jó, hogy képtelen vagyok huzamosabb ideig fenntartani. Most az elmúlt hetekben volt egy fellendülésem, összeszedett voltam szinte minden nap, tornáztam, mozogtam egy csomót, esténként volt még energiám. Most meg valahogy egy hete minden összecsúszik, nem is emlékszem, hogy melyik nap tornáztam utoljára, a lakás megint kezd romhalmaz lenni a szememben és borzasztóan letörök attól, hogy azt érzem, képtelen vagyok úgy rendben és olyan tisztán tartani, ahogy én szeretném. Oké, most Lehelnek van alvásgondja, ami néha szokott lenni és eltart 1-2 hétig. Lehet, hogy jön a foga, vagy ez a nagy meleg viseli meg, vagy csak egyszerűen valamilyen nagyobb agyi fejlődésen megy keresztül, de kedd óta nem tud egyedül aludni, úgyhogy az alvás időben nekem is bent kell lennem vele és fognom őt. Én ezt alapjáraton szeretem és tulajdonképpen annak sem kéne bajnak lennie, hogy két órát fekszem vele az ágyban délután, hiszen most ez a feladatom, ezért vagyok itthon és ő a legfontosabb, csak annyira jó lenne, ha ilyenkor tudnék egy off gombot nyomni az agyamon és kikapcsolnék ilyen dolgokat, mint hogy "a takarítással mi lesz". Néha azt érzem, hogy annyira a takarítás körül forognak a gondolataim, hogy megbolondultam. Közben pedig egyáltalán nem úgy néz ki a lakás, mintha rend-és tisztaságmániás lennék (mert nem is vagyok az). Ezek mellett amúgy nem érzem magam teljesen jól funkcionálónak sem, szerintem valami nem oké velem, úgyhogy tervezek elmenni a háziorvoshoz. Pajzsmirigy problémára gyanakszom, de majd ő okosabb lesz, remélem.

Lehel amúgy imádnivaló, de tegnap óta rájött, hogy ő ki tudja húzni a széket és azon keresztül fel tud mászni az asztalra. Tegnap ezt párszor megkísérelte, de itt voltunk a nappaliban és így nem járt sikerrel. Ma viszont, amíg hátat fordítottam neki 0,0009 másodpercre, mert épp az ebédhez vágtam fel valamit, ő tök nagy csendben véghez vitte a tervét, mert arra fordultam hátra, hogy az asztal tetején ül és ott issza az almalevet. Miután levettem, még próbálkozott a mászással és persze a betolt székek miatt lett ám ordítás. Ami amúgy egyre többször van, de hát ez van, nő, fejlődik és most beköszöntött ez a korszak.

A héten voltam bent kétszer is a városban, de egyszer sem éreztem jól maga tőle. Biztosan iszonyú hülyén hangzik, hogy félnapokra elmehetek, mert Gábor van a gyerekkel és mégsem úgy jövök haza, hogy jól éreztem magam. Kedden a nővéremmel találkoztam, hogy igyunk egy kávét és kidumáljuk magunkat, meg megnézzük a Primarkot (amiért én amúgy nem vagyok oda, de csajos programnak jó volt, meg azért vettem 1-2 dolgot és a kasszánál nem számolták fel a kistáskát, amit vettem, de ezt már csak itthon vettem észre). Tegnap meg fodrászhoz mentem be, amit elvileg jövő hétre ütemeztem volna be, de akkorra már nem volt időpont, így most mentem. Az is amúgy jó volt, mármint én nagyon bírom a fodrászomat és nagyon jókat dumálunk, meg tényleg imádom, ahogy dolgozik. Csak valahogy a város, a tömegközlekedés, a pláza, ezek nem tettek jót. Tudom, hogy az önbizalmam sem stimmel egy ideje, mondjuk kb. a szülés óta, de most valahogy nagyon azt éreztem mindkét nap, hogy nem akarok ott lenni, nem akarom, hogy emberek rám nézzenek, nem akarok emberek előtt mutatkozni. Hazafelé a tömött metró pedig valami pokoli volt, életem leghosszabb utazásának éltem meg, pedig már milliószor mentem ezen a vonalon. Sejtem mi tenne nekem jót, egy munkahely.