szorongok

  Nagyon szorongok mostanában és gyakran van indokolatlanul rosszkedvem. Legtöbbször azt hiszem, hogy azért, mert semmi időm nincs egyedül lenni, úgy értem teljesen egyedül, Gábor nélkül, de aztán amikor mégis így esik, hogy végre magam lennék, akkor meg nem tudom kiélvezni, hanem várom mégis a férjemet és a gyerekemet, hogy újra együtt legyünk. Szorongani pedig olyan dolgokon szoktam, amiket egyedül kellene csinálnom, pl. bevezetni a belvárosba vagy egy idegen helyre, egyáltalán bemenni sok ember közé, de múlt héten már az is szorongást okozott, hogy szokásos módon mentünk délelőtt a játszótérre. Ott voltak az ismerős anyukák is, akikkel jóban vagyunk és valahogy egész úton odafelé azt kívántam, hogy senki ne legyen lent (szokott ilyen lenni), mégis szinte fullon volt a játszó, én meg legszívesebben továbbtoltam volna a babakocsit (nem tettem, mert Lehel már várta, meg amúgy is hülyén nézett volna ki bentről, hogy csak elmegyek a játszó előtt, de oda se köszönök az ismerősöknek). Gábornak amúgy elmeséltem ezt egyik este, amikor beszélgettünk, de megbántam, mert tudtam, hogy ő ezt nem fogja megérteni. Amúgy nem is akartam elmondani, aztán mégis valahogy erre terelődött a szó, azért mondtam el. Szerintem ő azt se tudja, hogy egyáltalán mi az a szorongás meg nem érti azt sem, hogy nincs önbizalmam. Ő nem szorong és mindig van önbizalma, férfi, ez van. Szóval nem lettem sokkal beljebb azzal, hogy elmondtam neki, de legalább nem húztam fel magam rajta, bár erősen kellett tudatosítani magamban, hogy "nem leszek ideges, ha nem érti, amit mondok". 

Elmentem amúgy a házi orvoshoz is. Ezt nagy lépésnek könyvelem el, mert ezt is tologatom magam előtt egy ideje és ugye a házi orvosom is a belvárosban van, tehát nem volt más választásom, be kellett mennem. Jól ki is fogtam egy hülyét. Végigszorongtam a metró és földalatti utat odafelé, mígnem a megállóban, ahol leszálltam, jól beszólt nekem egy férfi, hogy milyen bunkó vagyok, mert előtte léptem fel a lépcsőre (btw én értem oda előbb vagy nekem kellett volna megállnom, hogy megvárjam és előre engedjem? de miért? mi okból? tiszta volt a szitu, egyszerűen elsőnek értem a lépcsőhöz és elindultam rajta felfelé, ő meg végig morgott mögöttem, hogy mekkora bunkó vagyok és amikor hátrafordultam, akkor jól meg is mondta, hogy igen, nekem beszél). Tudom persze, hogy bolond volt és nem kell felvenni, de tényleg már, szorongva megyek be a tömegbe és rögtön ki is szúr valaki magának, ajjjh, annyira rosszul lettem ettől is. Az orvosom aztán tárgyilagos és gyors volt, nem kérdezett túl sokat, elküldött pár helyre és vár vissza majd a leletekkel. 

Orvos után gondoltam beugrom a régi a munkahelyemre, de Marci nem volt bent, így nem volt kedvem. Beültem egy másik kávézóba és egyébként ott tényleg ki tudtam kapcsolni másfél órára. Kávéztam, péksütiztem és csak néztem az embereket. Sajnáltam, hogy nem volt nálam a laptop, mert ott és akkor tényleg jó lett volna blogot írni, de végülis a semmibe bámészkodás kifejezetten jól esett. Utána még mindig volt egy órám, mert nővéremet vártam, hogy végezzen, így benéztem addig a Tiger-be. Tavaly ősszel voltam utoljára, akkor is csak szükségből végigrohantam, de most alaposan körbenézve rájöttem, hogy szerintem tök jó ez a bolt. Vettem is pár hasznos kis apróságot, meg egy nagyon szép mintájú csomagolópapírt, mert jövő héten lesz a kisfiam névnapja és valami szépbe szerettem volna csomagolni a traktort, amit majd kapni fog. Találkoztam aztán nővéremmel, mert megígértem neki, hogy segítek még ezt-azt elhozni a házból és elviszem nagybevásárolni is. De a házba aztán nem mentünk, mert kiderült, hogy a volt pasija szabin van és épp otthon tévézik, így ezt offoltuk. A vásárlásból meg végül óriási nézelődés és vásárlás lett, ami engem iszonyúan kifárasztott. Pedig én is szeretek vásárolni, de tesóm szerintem ennek a bajnoka, már nekem is túl sok volt, ami idő elment ezzel az egésszel. Ráadásul félidőben valahogy megint előkapta a rosszabb énjét és annak ellenére, hogy én segítettem neki, valahogy bunkóságnak éreztem, ahogy pl. a kérésem ellenére rányitotta a kocsi ajtaját a mellettünk álló autóra. Rászóltam, mire még ő kapta fel a vizet, hogy mi van akkor, meg most mi bajom van...megmondom őszintén, ha pasi lennék, én biztos nem akarnék vele járni, agyrém, amit néha csinálni tud. Gödöllőn is kezdte, hogy ne arra menjek, hanem emerre, meg ne itt álljak meg, hanem ott...szóval full idegesítő volt. Felcipeltünk a cuccokat a lakásba, aztán lementünk még a főtérre inni egy kávét és kb. fél óra múlva mondtam, hogy nekem most már mennem kell, mire azt kaptam, hogy soha nem érek rá rendesen és mindig elrohanok. Ami szintén nagyon rosszul esett, mert 11-től fél 5-ig együtt voltunk, mégis mikor kellett volna hazaindulnom, este? Közben Gábor is már írt, hogy mikor megyek már, mert ő nem tud főzni a gyerek mellett. Szóval két tűz között éreztem magam, hogy mindkettőnek tökre meg akarok felelni és valahogy egyiknek se sikerül. Na pl. ezen is szorongtam jó sokat. Aztán itthon persze várt a totális felfordulás, Gábor dél helyett csak 2 után tudta Lehelt elaltatni, nem tudott mellette megfőzni, csak krémtúrót adott neki, meg amúgy is egy romhalmaz volt itthon minden, a gyerek a feje búbjáig koszos volt, komolyan. Nem tudom, miért ilyen béna mindenki? Tesóm 44 évesen rám van szorulva bevásárlásilag, Gábor meg képtelen egész nap egy lecsót megcsinálni a gyerek mellett. És még ezek miatt is én szorongok.