happy october!

  Jó régen jártam errefelé és miközben nagyon sok minden történt, amiket szívesen elmesélnék, mégis össze kell szedni a gondolataimat, hogy miről is akarok írni? Most éppen elaludt Lehel, Gábor nincs itthon, nekem pedig még van egy órám, mielőtt elindulok dolgozni.

A mai napunk amúgy tipikus példája a mostani hétköznapoknak... Reggel korán keltünk, Gábor dolgozni ment, Lehel 6 körül ébredt. Mostanában úgy isszuk meg a reggeli tejet és kávét, hogy a nappaliban bebújunk a pihepuha kockás takaró alá, amit nemrég vettem. Olyan jó érzés, én ezt úgy szeretem, ráadásul múlt héten volt időm szépen kitakarítani a lakást (amiből mondjuk már nem sok látszik) és kitenni végre az őszi dekorációkat. Hangulatos lett, gyertyákat is vettem, meg kis tököket és gombákat. A dohányzóasztalra mondjuk mindig kerül mellé egy teherautó vagy hasonló, de már megszoktam... Szóval a reggel aztán kis házimunkával telt, Lehel addig elvolt a szobájában, meg kapott múltkor egy háromkerekű rollert és azzal lavírozott a lakásban. A kisebb munkáim után ettünk melegszendvicset, majd a maratoni elkészülés (mert minden elől elszaladt...pelenkacsere, öltözés, zokni, cipő, kabát...és spuri előlem) szóval ezek után végre kijutottunk a levegőre. Most nem mentünk a játszótérre, mert mama délután kiviszi majd, hanem a lovarda felé sétáltunk. Bogarásztunk, saraztunk, jött a kukásautó és dudált, integettünk, meg találkoztunk egy halom kiscicával a lovarda mellett, én meg próbáltam nem aggódni, hogy biztos a lovardához tartoznak és jó helyük van. Hazafelé már cipelni kellett Lehelt, mert elfáradt (és mostanában nem viszünk babakocsit, mert már nem ül meg benne), úgyhogy én a mai karedzést is letudtam. Itthon aztán folytattam a maradék házimunkát, közben vonatsínt építettünk, meg büfést játszottunk, aztán 11 körül már ebédeltünk is, maradék tárkonyos gombaleves volt (én csak azt ettem), meg tonhalas-zöldséges rizs, ez is maradékból lett felturbózva, szóval ma nem főztem semmit. Dél körül bementünk a szobába és húsz perc múlva már aludt is a kislegény. Aztán most itt ülök, blogolok, minden mással kész vagyok mára, majd 2-re bemegyek dolgozni, de még hosszú a nap, este 10-kor végzek majd, Lehel meg a mamával lesz délután.

A munkahelyen már egy hónapja dolgozom. Jajj nagyon jó, persze vannak nehéz részei, amikor hosszú és fárasztó a műszak, de amúgy engem a munka ZENBE KAPCSOL. Az összes gondolatomnak van tere és ideje a fejemben, minden végig tud menni, miközben pakolok és más dolgom sincs, egyszerűen szuper. És még egy full body edzést is lenyomok közben, húszezer+ lépéssel szoktam hazaérni. A munkatársaim jófejek, a vezetőkkel sincs bajom, és két hét múlva már egy teljes hét szabira is elmegyek. De a legjobb, hogy azt vettem észre, hogy amióta dolgozom, minden jobb. Normálisabb vagyok, kiegyensúlyozottabb, nincsenek lelki tipródásaim, nagyon jól alszom, jobban eszem (kevesebbet, mert nem szeretek teli hassal dolgozni). Érdekel újra egy csomó minden, könyvek, filmek, zenét hallgatok. Gáborral is jobb minden, van miről beszélgetni, érnek más ingerek, élmények,  amiket el lehet mesélni neki. Ezen kívül Lehel anyásabb is lett, ami eddig kb. egyáltalán nem volt, mert mindig csak apa kellett, de most állandóan odaszalad hozzám, körbeöleli a lábam és mondogatja, hogy "anya, anya, anya". 

A szabadidőnk is nagyon jól telt szeptemberben, csomó minden jót csináltunk, még házassági évfordulónk is volt, amikor egész nap szakadt az eső és végül csak a cukrászdába kocsikáztunk el, de valahogy az egész napnak olyan bensőséges, boldog hangulata volt, hogy szerintem örökké emlékezni fogok rá. Voltunk végül az Aeroparkban is, pont aznap, amikor oldtimer kiállítás volt, így a fiúk különösen élvezték. Meg voltunk megnézni az új lakást, amit Gábor családja vett így felosztva, klassz kis lakás, szép helyen van, most már én is azt mondom, hogy megérte. 

Egy olyan dolog történt még, ami számomra teljes wtf. Meg hát így nagyon rosszul esett. Most már túl vagyok rajta, nem érdekel, de továbbra is furcsának tartom. Szóval a hétvégén voltunk kint sétálni itt a dombon, gyönyörű idő volt és nagyon szép fények, ezért csináltam pár képet, amiket aztán feltettem az instagramra. Erre rámírt egy ismerősöm, akivel ezer éve nem beszéltem semmit és akivel amúgy is csak felszínes az ismeretségünk (a kávézóban volt egy vendég és néha dumáltunk állatokról). Szóval ez a távoli, már-már minek is (?) ismerősöm rám írt, hogy jajj miért festettem szőkére a hajamat? (sírós szmájli) annyira öregít! (megint sírós szmájli) és megkérdezi, hogy ugye nincs semmi baj? (szomorú szmájlikkal tűzdelve). Hát elég rosszul esett, de főleg nem is tudtam hova tenni. Tudom, hogy vannak emberek, akik nyersen közlik a kéretlen tanácsokat, de ez a csaj, aki nekem szinte senki, miért ír ilyet? Ha a férjem vagy a tesóm mondja, hogy szerinte nem áll jól, az is más, de egy kvázi idegen, akinek 7 évvel ezelőtt zabtejes lattét főztem és azóta nem is beszéltünk? Most mit várt, mit írok majd? Hogy jaj bocsi, akkor visszafestetem barnára, nem tudtam, hogy nem áll jól. Meg ez az ugye nincs semmi baj? Hát megmondom őszintén, oké, fáradt voltam azokon a képeken (előző este koncerten voltunk és utána hajnalban mentem dolgozni) és nem volt rajtam smink...de akkor rögtön meg kell írni a másiknak, hogy szarul nézel ki? Eszem megáll ezen a mindenki mindent megmond a másiknak-világon. Erre én amúgy másnap csak annyit reagáltam, hogy szerintem legközelebb gondolja meg, hogy ilyen nyersen megírja valakinek a véleményét, mert amúgy nagyon bántó tud lenni. 

Az eszembe se jutott, hogy betegek is voltunk a múlt héten, mindenkin átment a láz-torokfájás kombó, de egy nap alatt le is küzdöttük, viszont én ezért nem mentem el a Carson Coma koncertre, amit pedig nagyon vártam, de Lehel pont aznapra lett beteg. Voltunk viszont rá egy hétre a Qumiby-n, az nagyon jó volt.

 

Fhuu, indulnom kell!