az a baj

  Nem tudom mi van velem konkrétan, de nem vagyok jól. Ez nem mostanában van így, hanem már régebb óta. Mondjuk hónapok óta biztosan, de lehet, hogy már egy éve? Erre akkor jöttem rá, amikor nővéremmel beszélgettem és neki panaszkodtam, egészen pontosan tegnap, mire azt válaszolta, hogy "igen, ez már régóta így van nálad"...és akkor kezdtem el gondolkodni, hogy tényleg? És tényleg. Hosszú ideje nem jó valami, miközben én azt látom, hogy minden rendben van. Mert azt látom, hogy jönnek-mennek a napok, családként megcsináljuk, Gáborral nagyon jó páros vagyunk és én nagyon szeretem őt. A kisfiunk egy szuper gyerek, egy rossz szavam nem lehet rá, imádjuk. Van hol laknunk, nincsenek pénzügyi gondjaink, nincs hitelünk, nem vagyunk betegek. Van állásom, olyan, amilyet szerettem volna, ráadásul könnyen felvettek (most és tavaly is) annak ellenére, hogy mindenhol azt olvasom, hogy a fővárosban állami bölcsibe bekerülni csak kihalásos alapon lehet. Tanulok is, hogy jobb legyek a munkámban és anyagilag is jobban megbecsüljenek. Vannak terveim, ezért is lett kutyánk. Tessék, kutyás család lettünk, ami szintén az egyik álmom volt. És mégis...

...Nap végén rosszkedvűen dőlök be az ágyba és alszok el azonnal. Reggel sem ébredek se vidáman, se energiával teli (pedig van, hogy 8 (vagy 9!)  órát is alszom). Mindig alig várom, hogy csak annak az adott napnak vége legyen. Tolok le mindent, mint valami hülye kötelességet és alig várom, hogy kifújjam magam, de aztán nem igazán fújom ki magam sosem. Ingerült is vagyok és sokszor semmi se jó. Kevés a türelmem, és azt is leginkább a munkahelyre tartogatom a kicsiknek, ezért itthon a sajátomra már alig marad, ami miatt szomorú vagyok és néha azt érzem, megbuktam, mint anya. Random sírok, mert azt érzem folyton, hogy valami nem jó, de nem jövök rá, hogy mi, csak hogy nagyon nem jó. Nem jó velem beszélgetni se, egyszerűen nem vagyok kedves (munkahelyen és egyetemen igen, csak itthon nem). Ráadásul mindent negatívan látok, nem mesélek soha semmi jót, csak hogy jaj a holnap milyen szörnyű lesz. A hétvégéket leszámítva, amik házimunkával elröppennek, mindig valami nagyon távoli dolgot várok csak, a téli szünetet, aztán meg a nyárit. Nem a munkával van bajom, hiszen szeretek és akarok is dolgozni...de akkor meg fogalmam sincs, hogy mi a baj.